Idén lesz a Primanima évfordulója, aminek a kezdetektől fogva Budaörs ad otthont. Mit jelent a város számára ez az alkalom?

Csaba: Amikor megtudtam, hogy idén 10. évfordulót ünnepelünk az első gondolatom az volt, „Jé, még csak?”. Ezzel az érzéssel írható le szerintem leginkább, hogy mit jelent Budaörs számára ez a fesztivál. A város életében mára már emblematikus eseménnyé vált.

Hogyan emlékeztek vissza a fesztivál indulására?

Tamás: Eleinte egyikünk sem tudta, hogy mi lesz ebből, csak kísérleteztünk. A fiatal alkotóknak szerettünk volna fesztivált. Kezdetben nem gondoltam, hogy idáig eljuthatunk, azt végképp nem, hogy a tíz évet is megéljük. Az első fesztiválon még az önkormányzat épületének falára vetítettünk filmeket, mégis hatalmas dolognak számított, hogy három évvel a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium animációs szakképzésének elindítása után létre tudott jönni egy animációs rendezvény. Szükség volt a város nyitottságára is, ami azóta nemhogy megmaradt, hanem egyre növekszik. Budaörs városa kivételes abban Magyarországon, hogy teret adott egy ilyen, nulláról induló kezdeményezésnek.

Csaba: Már az első, valóban kicsit suta fesztivál is különösen barátias és jó hangulatú volt. Nagyon kutatok a fejemben, hogy mikor jött el az a pillanat vagy fordulópont, amikor a Primanima hirtelen szintet lépett. Talán 2015-ben volt, amikor abban kellett segítenünk, hogy a hirtelen bejelentkező tíz fős tajvani diákcsoportot tanárukkal együtt fogadni tudjuk. Úgy emlékszem, ekkor járt át az az érzés, hogy ez tényleg kezd igazán nemzetközi eseménnyé válni az animációsok körében.

A Primanimát követően érezhető-e Budaörs életében a fesztivál utóhatása?

Tamás: Nekünk a Primanima szervezőcsapatával az lenne a célunk, hogy ne csak a fesztivál négy napjáról szóljon a Primanima. Úgy érzem, hogy 2016, a BABtér létrejöttének éve, fontos mérföldkőnek számít a fesztivál életében is. A Budaörsi Animációs Bázis és Kreatív Tér amellett, hogy a Primanima szervezőirodája, egy kulturális központ is, amely egész évben nyitva áll. 2018-ban Pálos György filmrendező tréfásan azt nyilatkozta nekünk, hogy a BABtér hangulata picit olyan, mintha legalábbis Bécsben lennénk. Nem is érti, hogy ezt hogy engedhetik nálunk.

Csaba: Budaörsön szerintem ebben semmi meglepő nincsen. Az egyre merevebbé váló országos politikai és kulturális mainstreamből Budaörs kilóg és azt vallja, hogy nem is akar ebbe belesimulni. Szerintem ez a válasz arra a kérdésre is, hogy mit keres Budaörsön a Primanima.

Tamás: Ugyanakkor hadd tegyem hozzá, hogy missziónak tekintettem a határon túli magyar diákok meghívását, Romániában például csak az utóbbi években jött létre egyetemi szintű animációs oktatás. Így remélem, hogy a Primanima egy magyar-magyar diáktalálkozó is.

Milyen szerepe lehet a művészeteknek az oktatásban?

Tamás: Nekem evidens foglalkozásom és végzettségem révén, hogy úgy hiszem, hogy a művészetekre nagy szükség van az életben.

Szinte teljesen kiveszett, mi több sohasem működött jól a rajzoktatás a közoktatási intézményekben, annak ellenére, hogy vizuális dömping vesz minket körbe, és nap mint nap üzeneteket juttat el hozzánk.

Művészeti oktatóként többek között az is a feladatunk, hogy a következő generáció értője legyen a médiának, érzékenyebbé váljon a politikai lózungokra, nehezebb legyen megvezetni és terelni őket ide-oda.

Csaba: A mai magyar iskolarendszerben nem igazán szorgalmazzák, hogy az ember azzal foglalkozzon a tanítási órákon, hogy a saját önálló képzeletét szabadjára engedje. Ésszerűtlen mennyiségű lexikális tudást követelnek, ami nem segít, abban hogy boldoguljunk a munkaerőpiacon. Tamáshoz kapcsolódva kulcskérdésnek tartom, hogyan viszonyul a politika a művészetekhez.

A politikának tiszteletben kell tartania a kulturális szakemberek kellő autonómiáját, ha nincs ezzel kapcsolatban (is) önmegtartóztatás a közélettel foglalkozókban, akkor egy megrendelésre működő kulturális élet válhat jellemzővé.

Budaörs mind az oktatási, nevelési, mind a kulturális intézményei működésének feltételeit biztosítja, de tartalmi kérdésekbe biztosan nem szólunk, nem szólhatunk bele. De hogy is jönnénk hozzá? Miért mondanám meg azt, hogy milyen módon nézzen ki a Primanima, vagy mi legyen a színház műsorán? Óriási és veszélyes szereptévesztés lenne.

Hogyan érintette a fesztivált a járványidőszak?

Tamás: Egy fesztivál életében már egy évvel a rendezvény előtt elkezdődik a szervezés: meg kell hirdetni a nevezéseket, zsűrizni a beküldött filmeket, promóciós anyagokat gyártani és még sorolhatnánk. Mint minden fesztiválszervező, ebben az időszakban mi is úgy dolgoztunk, hogy nem tudtuk, hogy egyáltalán megszülethet-e az esemény. 2020-ban sajnos nem is valósult meg és a vírushelyzet a tavalyi évadra is rányomta a bélyegét. Idén azonban reménykedem, hogy újra vissza tudjuk hozni a három éve elért teltházas közönséget.

Csaba: Akármennyire is híve vagyok az élő találkozásoknak, én a jövőre nézve elgondolkodnék azon, hogy a Primanima élő online közvetítés révén is legyen elérhető a nézők számára, talán csak a szükséges óvatosságból.

Mi volt az első animációs film élményetek?

Tamás: Én úgy lettem animációs, hogy szerettem a meséket, rajzfilmeket. Nem egyet, hanem mindegyiket. És nagyon klassznak éreztem, hogy ilyeneket lehet csinálni.

Csaba: Szerintem a Tévémaci. Még talán sokan emlékeznek rá, mikor még csak egy vagy két tévécsatorna volt elérhető és minden este kihagyhatatlan esemény volt, életkortól függetlenül.

Még mindig él az a közhiedelem, hogy kizárólag gyermekeknek szóló műfaj az animáció?

Csaba: Az animációs világ számomra is elsősorban a mesékhez és gyermekfilmekhez kötődött. A Primanima villantotta fel számomra is, hogy az animáció lehetőséget ad arra, hogy a fizikai kereteket bármikor túlléphessük és nagyjátékfilmekhez hasonló mondanivalót jelenítsünk meg felnőtteknek is.

Tamás: Azt hiszem, minden animációs fesztiválszervező a világon feladatának tartja kihangsúlyozni, hogy az animáció nem csak gyermekeknek szól. Folyamatos küzdelem ez, ami annak tudható be, hogy a televízió szinte kizárólag gyerekanimációkat közvetít. Pedig él és virágzik a felőtteknek készülő animáció, ami kortárs témákról mesél. De ezt a felnőtt animációt itthon nem igazán támogatják, leginkább csak a gyerekmeséket. Az állami intézmények általában nagyon büszkék arra, hogy mennyi animációs filmet támogattak az utóbbi években, csak azt már elfelejtik kihangsúlyozni, hogy a felnőtteknek szóló szerzői rövidfilmeket már nem igazán, csak az ártatlan gyerekmeséket. Ráadásul az utóbbi tíz-tizenöt évben az animációs dokumentumfilm is népszerű műfajjá vált, mely személyes naplókat, családi történeteket elevenít meg, ezek határozott felkarolása is hiányzik a palettáról. Hogy szinte lehetetlen pályázni egy non-narratív, nem történetmesélős animációs filmmel, arról ne is beszéljünk. Pedig az animáció nem csak film, hanem képzőművészet is.

Fel tudnátok idézni egy-egy maradandó Primanima élményt az elmúlt 10 évből?

Csaba: Csupán egyet biztosan nem tudnék kiemelni, és igazságtalan is lenne. De talán azt, amikor egy-egy fárasztó, átdolgozott nap zárásaként is, ha betévedtem valamelyik fesztiválnap végi bulira, – ezekről a 80-as évek underground partijai jutottak eszembe –, ott mindig fantasztikusan jól éreztem magam.

Tamás: Számomra minden évben az a legnagyobb élmény, amikor a fesztivál működni kezd. Amikor látom, hogy érdeklődő tömegek érkeznek, megnézik a filmeket, majd utána hosszasan, szinte eufórikus hangulatban beszélgetnek, vitatkoznak róla, amikor az animáció apropóján felpezsdül az élet, és új energiák szabadulnak fel.