Idén a Masters versenyprogram zsűri tagjaként veszel részt a Primanimán, milyen gyakran nézel animációs filmeket? Egy korábbi interjúdban említetted, hogy az Az oroszlánkirály és Marék Veronika meséi meghatározó szerepet játszottak gyerekkorodban. Hogyan került az életedbe az animáció, mikor kezdtél el igazán érdeklődni iránta alkotóként? A Mesék a Zárkából c. dokumentumfilmedben az animáció műfaját is használod.

Gyerekként tényleg meghatározó élmény volt Az oroszlánkirály, de más Disney-mesék is, az Aladdin nagy menekülés-jelenete az összeomló kincses barlangból, vagy a borzongós hangulata most is megvan. Felnőttként a generációm animációs sikerei miatt kezdtem újra animációkat nézni, a Berlinalen debütáló Vulkánsziget alkotójával, Lovrity Katával régóta jóban vagyunk, Marjai Petrával közösen ők készítették az animációs kisfilmet a Mesék a zárkából filmünkbe, és a most készülő filmünkben is együtt fogunk dolgozni.

Jelenleg egy Marék Veronikáról szóló portréfilmen dolgozol, Kell egy oroszlán címen. Milyen arányban fog itt keveredni dokumentumfilm és fikció/animáció?

Ez alapvetően dokumentumfilm lesz, de a forgatással párhuzamosan készül egy új Marék Veronika-mese is, és ezt részben adaptálni is fogjuk animációs technikákkal.

Arra esetleg gondoltál már, hogy kizárólag animációs filmet rendezz?

Nem, de szuper, hogy vannak olyan tehetséges alkotók Magyarországon, akikkel együttműködve az animációt is be tudom építeni a munkáimba.

Az idei Primanimán a zsűrizés mellett mesterkurzust is tartasz, a BABtér művészeti előkészítőin pedig többször vezettél már kurzusokat. Jelenleg hol tanítasz?

A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen tanítok filmkészítéssel, rendezéssel kapcsolatos tárgyakat, illetve vannak óráim a Sapientián is.

Miért fontos neked, hogy tanuló alkotókat segíts/mentorálj? Hogyan látod, mikkel kell szembenéznie azoknak a fiataloknak, akik filmezéssel szeretnének foglalkozni?

Jól esik a terveik kapcsán együtt gondolkodni velük, gyakran azt érzem, hogy tanítás közben kreatívabban tudok jelen lenni, mint a saját terveim fejlesztéseinél.

Én alapvetően nem a tudását megosztani kívánó tanárként tekintek magamra ilyenkor, inkább azt érzem prioritásnak, hogy megteremtsek egy olyan közeget, amiben ők filmnyelvi formát és megfelelő dramaturgiai struktúrát találhatnak az ötleteikhez.

Kihívás van bőven, mert semmi nem garantálja, hogy egy-egy filmtervbe befektetett energia valóban célt fog érni. Ebben a műfajban sokat kell úgy dolgozni, hogy a végkimenetel teljesen bizonytalan, gyakran előfordul, hogy akár több évnyi ingyenmunka után kútba esik egy projekt, és sosem készül el. Nagy belső integritás kell ahhoz, hogy valaki a bizonytalanság ellenére is kitartson. Meg alázat a pénzszerző munkák komolyan vételéhez.

Szerinted miben volt ez más, amikor te tanultad a filmezést, ha más volt egyáltalán?

Amikor először tanultam filmezést a kolozsvári Sapientián, akkor még miniDV-kazettákra forgattunk, ami gyenge minőségű videóképet eredményezett, nem lehetett sem mélységélességben, sem látószögekben gondolkodni, és az olyan könnyű, általánosan elterjedt kameramozgató eszközök, mint ma a gimbal, teljesen elérhetetlenek voltak. De cserébe talán többet foglalkoztunk dramaturgiával, a történetvezetési hiányosságokat kevésbé tudták elfedni a jól kinéző képek.

Ma már viszonylag olcsón lehet olyan technikához jutni, amivel magas minőségű mozgóképet lehet rögzíteni, és néha azt látom, hogy ez történetvezetési lustaságot eredményezhet a diákoknál.

De van példa az ellenkezőjére is, a megnövekedett technikai lehetőségek sokkal gazdagabb játékteret eredményeznek a vizuális kísérletezésre, ami szuper, és amivel sokan élni is tudnak.

A modellváltás előtti SZFE-re (Színház- és Filmművészeti Egyetem) jártál rendezői mesterszakra Enyedi Ildikó osztályába, előtte a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szereztél filmrendezés diplomát. Milyennek látod az erdélyi és a magyarországi filmoktatás lehetőségeit?

A Sapientia után rendezői alapképzésre jártam Janisch Attila és Szász János osztályába, majd Enyedi Ildikó volt az osztályvezetőm mesterszakon. Ez izgalmas váltás volt Erdélyhez képest, az SZFE-n működő 6x6-os rendszerben párhuzamosan jártak a filmkészítés alapterületeihez tartozó osztályok, és a vizsgafilmjeinket közösen készítettük operatőr, forgatókönyvíró, hangmérnök, vágó, gyártásvezető szakos hallgatókkal. Ez már önmagában is nagy előny volt, és ehhez sokat hozzátettek a tanáraink, akik itt a rendszer sajátosságai miatt személyesebben és közvetlenebbül tudtak ráhangolódni a munkáinkra, mint Kolozsváron. Ugyanakkor a Sapientiás évekért is nagyon hálás vagyok, a dokumentumfilm és fikció határterületeire vonatkozó érdeklődésem és érzékenységem ott alapozódott meg.

A magyarországi filmoktatással kapcsolatban nem tudok általánosságban beszélni, de azt nagyon dühítőnek és méltatlannak tartom, ahogy a modellváltás lezajlott. Úgyhogy bátorítok minden filmkészítés iránt érdeklődő diákot, hogy jöjjön Erdélybe tanulni, a Babesen például Reisz Gábor is kollégám, aki legutóbb Velencében nyert fontos díjat a legújabb, állami támogatás nélkül készült, minimális költségvetésű filmjével (Magyarázat mindenre – szerk.) – az ő óráira én is szívesen beülnék.

A  Családi film c. rövidfilmedben megmutatkozik, milyen érzékeny családban nevelkedtél, és milyen szoros kapcsolat fűz hozzájuk. Mit gondolsz, a művészet iránti fogékonyság mennyiben a családi háttér, és mennyiben a saját útkeresésnek az eredménye nálad?

A családi hátterem biztos, hogy nagyon meghatározó abban, hogy milyen szűrőn keresztül látom a világot, az, hogy milyen kérdésekre, témákra, emberi helyzetekre vagyok fogékony, mind onnan jön. Ez máig biztos talajt jelent számomra, nemcsak alkotóként, de személyesen, magánemberként is.