Az Iparművészeti Főiskolán (ma MOME) animáció szakon végzett, mellyel párhuzamosan tanári diplomát is szerzett. Egyetemi évei alatt látta az Aardman Stúdió The Wrong Trousers című Wallace és Gromit rövidfilmjét, ekkor döntötte el, hogy ő is bábanimációval akar foglalkozni.Közel egy évtizedig dolgozott Cakó Ferenc bábfilmstúdiójában mint rendező, animátor, díszletes és produkciós vezető. Hosszabb ideig tanított a MOME-n és a Kisképzőben, jelenleg óraadó a METU-n, és tanít a Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnáziumban. Legismertebb animációi a sikeres The Real MTV Bear paródia-spotok és a sikertelen Maci Tévé. Szakterülete a bábanimáció és az animációs szaktörténet.

Milyen rajzfilmek határozták meg a gyerekkorodat? Milyeneket mutattál meg a saját gyerekeidnek?

Gyerekkoromból élénken cseng vissza a fülemben Magilla Gorillától „a jövő héten újra megpróbáljuk”, és az a szöveg is megvan, hogy „és ott állt a fa...”. Visszatekintve elég bugyután hangzik, de amikor a Jamie és a csodalámpa sorozatot néztem, nem tűnt annak. Nagy kedvenc volt a lengyelektől a Lolka és Bolka, illetve a Varázsceruza. Volt szerencsém ismerni az NDK-s „TV Macit”, a bábfilmes Sandmann-t, a homokemberkét, aki minden este más és más járművel jött el a gyerekekhez. Volt Sandmann bábum is, meg mennyezeti lámpabúra a háromféle járművével, még a zenéjére is emlékszem. Egyik legkedvesebb nyári élményem gyerekkoromból, amikor nagyszüleim balatoni házában szombatonként ment a Szombat esti filmkoktél, és – bár a felnőtteknek szóló filmet nem nézhettem meg, de – szüleim megígérték, hogy szólnak és felkelhetek megnézni, amikor a film után jön Menő Manó. A hazai sorozatok közül Pityke, a Mézga család, Vuk volt a kedvencem, ezen kívül a Macskafogó és a Telesport-főcím.

Gyerekeimmel leginkább Kisvakondot, Pom-Pomot, Tűzoltó Sam-et néztünk, de legjobb a Pettson és Findusz volt, nem lehetett megunni.

Játéktervező-grafika szakon tanultál a középiskolában. Hogy kell ezt elképzelni? A  mostani gyerekjátékokról mit gondolsz? 

Kisképzőbe menve reklámgrafikus szerettem volna lenni, mert családunk ismerősei között volt egy reklámgrafikus, aki nagyon menő dolgokat csinált, ráadásul a gyerekeinek sokkal több Jedi figurája volt, mint nekem, és itt látni véltem az összefüggést. Budavári István ipari formatervező vezette a szakot, de volt textiles tanárnőnk és szobrász tanárunk is. Elsősorban gyerekjátékokat kellett terveznünk, pl. homokozókészletet, plüssállatokat. De már akkor egyre több lehetőséget kaptunk animációs témában, elkezdtünk a Pannóniába járni. Nagy kaland volt Macskássy Katival a Hazám Európában nevű nemzetközi ASIFA pályázaton való részvétel, ahol az egész játék szak részt vett a magyar versenyfilm elkészítésében. Erről akkoriban még a Film, színház, muzsika c. újság is beszámolt egy képes cikkben. Akit jobban érdekelt az animáció, mint a játék, annak lehetősége volt filmmel szakérettségizni, én is ezt választottam. Július című vizsgafilmem 35mm-es filmre forgott a Pannóniában.

Minden elmúlt generáció alatt rengeteget változott, hogy mivel játszik a legtöbb gyerek. Öröm látni, hogy azért nem tűnnek el végleg a régi népszerű játékok sem, mint a társas, kirakós, ügyességi, kártya- és ismeretterjesztő játékok, szóval szülője válogatja, hogy ki mit vesz meg a gyerekének, de az nagyon jó, hogy van még helye a művészi igénnyel készült játékoknak is. Tetszik, hogy gyerekkoromhoz képest semmit sem vesztett népszerűségéből a Lego, és akik úgy nőttek fel, hogy sokat legóztak, azok jó eséllyel felnőtt korukban is szívesen összeraknak egy-egy menőbb készletet.

‍

A mostani szülők persze próbálkozhatnak, hogy minél később adják a gyerek kezébe a tabletet és az okostelefont, de a legfőbb szempont mégis az, hogy ők maguk mennyit használják ezeket, a szülő nem várhatja el, hogy a gyereke ne akarja éjjel-nappal a digitális készülékeket nyomkodni, ha közben azt látja, hogy a szülei is ezt teszik. Álságos dolog lenne azt mondanom, hogy ejnye, mennyire rossz szülő az, aki az óvodás korú gyerekeinek a kezébe adja a tabletet. 60 éve ugyanezt csinálták azok a szülők, akiknek volt tévéjük: leült elé a gyerek, és csönd volt és nyugalom. Azt nem árt tudni, mivel játszik a gyerek a tableten vagy telefonon, mert nagyon nem mindegy, hogy hány éves kortól kaszabolja a zombikat úgy, hogy spriccel a vér, és közben hallja a reccsenő csontokat is.

A rendszeres oktatói feladataid mellett sokszor tartasz pár napos táborokat, workshopokat gyerekeknek, középiskolásoknak. Milyenek a tapasztalataid velük? 

Ha már eleve motiváltan érkeznek a résztvevők, és van valami sejtésük arról, hogy mit fognak csinálni, akkor izgatottan várják, hogy elkezdődjön a foglalkozás. Ez az elejétől fogva meghálálja magát, ilyesmiről álmodik minden tanár, mert az energia nagyobb részét nem a fegyelmezésre és figyelemfelkeltésre kell pazarolni. De sok múlik azon is, hogy oktatóként, kurzusvezetőként mennyire tesszük jól a dolgunkat. Rövid feladatokkal kezdjünk? Vagy mélyedjünk el jobban valamiben? Hamar legyen sikerélménye a tanulónak? Nagyon jól tudnak működni a klasszikus animációs technikák is, ha rövid lefolyású feladatokban tálaljuk őket, hosszabb energiabefektetést viszont szívesen a legkorszerűbb technikákba fektetnek a tanulók, ami logikus és teljesen természetes dolog.

‍

Sokkal több animációs tartalommal találkozni manapság, amit gyorsan, digitálisan kell elkészíteni, te viszont klasszikus bábanimációval foglalkozol, és ezt is tanítod. Túl tudja élni ez a technika a mai kort? 

Muzeális technikát tanítok, ne legyenek kétségeink. Sarkított véleménynek tűnhet, de csak részben van így. Meggyőződésem, hogy az egészestés bábfilmnek befellegzett. A bábanimációs technika bejárt egy olyan utat az elmúlt 100 évben, mely alatt igyekezett tökéletesedni (egyre szebb látvány, egyre kifinomultabb, élethű mozgatás, stb.), míg a számítógépes animáció az elmúlt kb. 30 évben pont ellenkezőleg, a túl művi, steril, hibátlan világát próbálta emberközelivé „tökéletleníteni”. Ez a két irány összeért, ezért tartunk ma ott, hogy egy egészestés Lajka, vagy akár Aardman bábfilmben a szakavatott szem sem szúrja ki, melyik karakter volt báb és melyik CGI, csak ha megnézi a werkfilmet. A rövidfilmeknél más a helyzet, animációs diákok, a klasszikus technikák iránt érdeklődők még sokáig el fognak pepecselni bábanimációval, hiszen a varázsa, egyedisége jó esetben még ma is átjön, ami nem más, mint a kézzelfoghatóság és valódiság.

Ha tágabban nézzük a képet, akkor viszont rögtön jobb a helyzet, hiszen egyre könnyebb házilag is színvonalas animációt készíteni, és az animációra, mint művészeti ágra mindig is jellemző volt a kísérletező kedv, a megújulás képessége. 

Amikor bábkurzust tartok az iskolákban, vannak olyanok, akik elárulják, hogy azt várták a legjobban az összes tantárgy közül, de olyan is akad, aki a kurzus végén arra jön rá, hogy ez az, amivel biztosan nem akar többé foglalkozni. A Metropolitan Egyetemen mondta már néhány kollégám, hogy ideje lenne egy bábanimációs diplomafilmnek. Ezzel én is egyetértek.

Milyen ambíciókkal érkeznek a diákok a Jaschikba és milyenekkel a METU-ra? 

A Jaschikban több korosztályt is tanítunk animációra és mozgóképre. A „kicsik” a szakma mellett a közismereti tárgyakat is tanulják, érettségit szereznek, majd egy évvel később szakból is vizsgázhatnak. Itt nagy a szórás, páran már elsőben meggondolják magukat, és másik szakra mennek, de hozzánk is jönnek át más szakról. Teljes mozgóképes osztályaink is vannak, ami 30 diákot jelent évfolyamonként, közülük csak a legelhivatottabbak maradnak a pályán, vagy tanulják tovább az animációt, filmkészítést magasabb fokon. De a Kisképzőben is – ahol jóval kisebb létszámú egy mozgóképes évfolyam – is hasonló a helyzet. A „nagyok” konkrétabb tervekkel jönnek, a nappali és esti felnőttképzésben tudatosabbak a tanulóink, és meg tudják mondani, hogy melyik technika, vagy milyen részfeladat érdekli őket a leginkább.

A METU-n és a többi egyetemken a hallgatók már a tanulmányok alatt jócskán betekinthetnek a szakmába, találkoznak szakemberekkel, látnak stúdiókat, megélnek éles helyzeteket, kipróbálják magukat fesztiválokon, megízlelhetik, hogy milyen az, amikor valódi tétje van a dolognak és a szakma, vagy a nézők elé kell kiállni. Ezt maguk az intézmények is támogatják, mert ez segíti azt, hogy a diploma egyet jelenthessen profin képzett szakemberekkel. 

A MOME Kiskakas vetítéssorozat elindítása a te nevedhez is fűződik, szerinted fontos hogy a diákok már az első munkáikat be tudják mutatni a közönségnek? Milyen platformok vannak erre?

Az első Kiskakas óta sokat javult a helyzet. Azért jött létre ez az eseménysorozat, hogy az új és friss hazai és nemzetközi animációk eljuthassanak a közönséghez. A hazai animáció volt már világszínvonalú, a szakma ezt hívja „Aranykornak”. De a rendszerváltás után e művészeti águnk addig harsogva dobogó szíve kihagyott jó néhány ütemet, és csak valami gyönge pulzust figyelhettek meg a magyar animációért aggódó civilek és szakmabeliek.

Szerencsére a mai fiataloknak ez már történelem, ami tán igaz se’ vót. Manapság egy animációs filmtervvel annyi fórumon bejelentkezhet az ifjú alkotó, hogy csak győzzön választani. A folyamat pedig öngerjesztő, és jó értelemben az: minél több jó animáció készül, annál több szervezet, stúdió, producer és egyéb közreműködő bukkan fel, hogy segítsen, ebben és így annál több jó animáció készülhet. A jó animációinkat külföldön is egyre jobban és többen megismerik, így a fiataljainknak is egyre több lehetősége van és lesz. Pár évtizedes kihagyás után a legjobb úton vagyunk egy második Aranykor felé. Mi lehetne ennél izgalmasabb? 

Többek között a modernizált Tévémaci szpot is a nevedhez fűződik. Ebbe hogy vágtál bele, mit szerettél volna átörökíteni a régiből? 

Erkel András producer, aki akkor az MTVA tanácsadója volt, megkeresett az ötlettel, hogy nincs-e kedvem megcsinálni az új TV Macit. Mindenképpen retró technikával szerették volna, úgyhogy maradt a jó öreg drótváz a bábokban és parafa a talpuk alatt. A bábok kinézetét úgy kellett megtervezni, hogy emlékeztessen a régire, de különbözzön is tőle. A koncepció nagyjából adott volt, lehetett tudni, hogy átkerül az esti sávból a délutániba, tehát ugrott a fogmosás. Kitalálták, hogy TV Maci kapjon egy kishugit is, és hogy modern dolgokat csináljon, modern környezetben. Csupa olyan dolog, amit sérelmeztek a nézők, ezért volt olyan rossz a fogadtatás. Ez persze az előző Macival is megtörtént, amikor megjelent mellette Paprikajancsi. De mindez az internet korában sokkal gyorsabban és zajosabban végbemegy. A gyártásra kevés idő és nagyon kevés pénz állt rendelkezésre, én meg elkövettem azt a hibát, hogy a lehető legtöbb dolgot egyedül akartam megcsinálni. Végül rengeteg tanulsággal zárult a dolog, de addig nagyon megosztotta a szakmát ez az egész, volt olyan, aki velem volt, s volt sok olyan, aki ellenem. A közönséget nem osztotta meg. Onnan mindenki utálta  [nevet]. Le is vették három hónap után, és visszakerült a régi.

‍

A tanítás mellett van időd saját filmen dolgozni?

Nincs, és ez nagyon nem jól van így. Az, hogy a diákokkal párhuzamosan néha én is csinálom a saját bábjaimat, kevés. Számomra mindig is élvezet volt bábáskodni a tanulók filmje mellett, hozzátenni a magamét, és örömmel látni, ha jó dolog jött létre. De nekem is van filmtervem, ami már régóta várja, hogy megszülessen, tehát ideje újragondolni a jövőt. Vagy inkább a jelent.

‍