A 11. Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Fesztivál (2023) katalógusának előszava

Pár évvel ezelőtt egy magyarországi – direktnemmondommegmelyik – tévétársaság dobbantott be a Primanimára. Szóval jöttek – lehet hogy egyenest a királyi udvarból –, jöttek, nem láttak semmit, de rögtön kérdeztek, azaz próbálkoztak egy interjúval, és már az első kérdés így hangzott: – Miért mutatnak be annyi gender-témájú filmet a fesztiválon? 

Ezen a ponton be is fejezhettük volna az interjút, megköszönve a mélyenszántó érdeklődést, de azért próbáltunk szívélyesen válaszolni, ami valahogy így hangzott: – A fiatal rendezőket szerte a világon sokféle probléma foglalkoztatja. Hol a környezetükért aggódnak, hol a családjukért, hol érdekli őket a múlt, hol nem, de leginkább saját, személyes jelenük és jövőjük a kérdés számukra, az egyetemi élet, az ambíció versus megélhetés, hogy vajon mennyire lesz lehetőségük szerzői filmek rendezésére ebben a kiszámíthatatlan és populista világban. Egyáltalán érdemes-e filmet készíteni, és ha igen, kinek és hol? Itthon, külföldön? Egyedül, stúdióban?

Vívódásaik lenyomata egy-egy, különféle háttérrel megvalósuló szerzői animációs film. A fiatal rendezők hol melankolikusak, hol lelkesek, hol unottak, hol boldogak. Csak éppen úgy, mint mindenki más. Ebben természetesen benne van az is, hogy olykor saját (nemi) identitásuk kérdése foglalkoztatja őket, és a legőszintébbnek azt tartják, ha erről filmet is készítenek. A Primanima fesztivál pedig az érdeklődő közönség elé tárja a fiatal rendezők aktuális történeteit.

Nagyjából ez volt a válasz, amire aztán jött a következő kérdés: – Ezt értjük. De miért kell ezeket a filmeket be is mutatni? 

Az interjúra ekkor pontot tettünk, mert ellenkező esetben meg kellett volna ismételni az első kérdésre adott választ, így pedig egy végeláthatatlan mókuskerékben érezhettük volna magunkat.

De a pont helyett tegyük ki utólag a folytatási lehetőséget rejtő három pontot, és válaszoljunk most az egykori kérdező kedvére, hogy meglegyen a bejátszó a szükséges hosszban. A többit majd úgyis hozzámismásolják.

Következzen tehát a félbeszakadt interjú elképzelt befejezése:

– Valójában mi sem értjük, hogy a fiatalok miért ilyenek! Főleg a magyarok! Már amelyik itt van még, és nem húzott el külföldre. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért problémáznak annyit, amikor eléjük van terítve az atomfényes jövő, és minden dülöngélő díszlet cselesen ki van glancolva, hogy ne depizzenek be azonnal. Csupa jó történt velük az elmúlt években. Ott volt a covid, amikor lehetett nyugodtan otthon dolgozni. Vagy az egyetemek einstandolása, – bocsánat, ezt valami fake news közölte így –, szóval fenntartható jövőre alapozása, ami által az is ki van találva, hogy ne kelljen fapados repülőkkel Erasmus-utakra menniük, így nyugodtan beiratkozhatnak hazai, honvédelmi képzésekre. Mert azért nem lehet mindig csak művészkedni, legyünk reálisak, ez lenne a központi direktíva. Az a maradék, aki pedig mégsem akarna ceruza helyett aknavetővel gyakorolni, mert minden jószándék ellenére sem sikerült eltéríteni az animációs pályától, annak volna rá lehetősége, hogy anyagilag rendesen felpumpált, patetikus filmeket forgasson a magyar történelem kirendíthetetlen hőseiről. „Szakmában” dolgozhatnának, pénz is állna a házhoz – pontosabban az albérlethez –, az eredmény a köznépi butításhoz is tökéletes lesz, erre fentről ügyelni fognak.

– De a fiatalok mindezek ellenére makacsul foglalkoznak rögeszméikkel, bolondságaikkal. Elefántcsonttornyukban firkálgatnak, festegetnek, lefóliázandó filmeket készítenek, tulajdonképpen nem kell komolyan venni őket, bár aggasztó, hogy mindezt akár állami támogatás nélkül is meg tudják tenni. Mert az animáció ilyen. Sajnos a technika túl demokratikus, ugyan meg kell vele szenvedni, és akár évekig is készül egy szerzői film, pláne, ha a rendező szinte mindent maga csinál, de elvileg működik így is a dolog. Ez az egyetlen probléma, mert fekete autóval mégsem lehet elvinni őket, és inkább maguktól mennek el, Cannesba, Annecyba, Szarajevóba meg Velencébe, sokszor díjakért. De akkor maradjanak is ott! Mert ha visszajönnek, akkor meg avval kérkednének, hogy odaát milyen nagy költségvetés jár a lila ködös álmodozásokhoz. Nem jó szembesíteni a népet ezekkel a tényekkel! Csak szítja a közt! Bezzeg amikor még voltak házmesterek, akkor még rend volt a házban!

Érjen itt véget az interjú, melynek szereplői természetesen kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

Maradjunk a lényegnél, itt ez a fesztivál: a Primanima, ami nem válik senki hasznára, csak fontoskodik, úgy csinál, mintha a művészet érne valamit. De nem, az animáció csak hókuszpókusz! Éppen ezért szeretnék mindenkit lebeszélni arról, hogy úgynevezett kortárs magyar és külföldi animációkkal zavarja meg szent humuszon elterülő nyugalmát.

2023. szeptember

‍