,És innentől előszó, ami már a 2004-es online cikk.

Csak reméltem, hogy Bányai István, a magyar származású amerikai illusztrátor, a Manifeszt küzdelmei közé ékelődve nem utasítja el kérésemet. Eredetileg interjút terveztem vele, amelyben egyszerű kérdéseimre kerestem világos választ. Az előre megkonstruált szerkezet azonban felbomlott, a kérdezz-felelek játék helyett valami mást kaptam. Egy olyan írást, amely egyszerre kellő távolságtartással, iróniával megtűzdelt, ugyanakkor mélyen átélt gondolatokat közvetít az illusztrációról, emberi világunkról, New Yorkról. Szeretnék Ist-One-ról áradozni, de nem teszem, mert félek tőle, hogy a végén elküld a fenébe, s ezzel olvasóinkat megfosztanánk a gondolataiba való betekintés lehetőségétől, hiszen azok világgá kürtölésére amúgy sem szívesen-könnyen vállalkozik. Mivel Magyarországon sajnos csak kevesen ismerik, íme egy rövid életrajzi kivonat.

Bányai István Magyarországon született 1949-ben. 1972-ben végzett a Magyar Iparművészeti Főiskolán, majd plakátokat, könyv- és lemezborítókat tervezett és dolgozott a Pannónia Filmstúdióban is. Az 1976-os Hamm című animációs rövidfilmje groteszk látkép a végzetébe rohanó mohó emberiségről. 1980-ban disszidált Magyarországról. Először Párizsba ment, majd 1981-ben az Amerikai Egyesült Államokba menekült tovább. Illusztrációi, karikatúrái számos amerikai lapban megjelentek, többek között az Atlantic Monthly, a Time, The New Yorker, Playboy és Rolling Stone lapokban, magazinokban, nem egyszer címlapon. Grafikáiban ötvöződik a cartoon stílus az amerikai pop arttal és gyakran a kelet- közép-európai múlt „hozott“ történeteivel. „Kritikái” mindig frissek és élesek, az emberiség történelmét, gyötrelmeit, örömeit kritikusan szemlélő alkotó munkái. 35 országban megjelent ZOOM című könyvét több amerikai lap méltatta, a gyerekektől pedig megkapta a legjobb gyerekkönyv díját. (National Children’s Choice Award) Bányai Ist-One illusztrációk, grafikák mellett animációkat is készít, az ő munkája például Jean-Michel Jarre: Oxygene 8 videoklipje.

Az alábbiakban pedig az említett interjú híján következzen Bányai István esszenciális esszéje, ars poetica-ja.

Figyelj, Tamás.

Nekem úgy tűnik, hogy legyen az művészet vagy jogszabály, tudomány vagy technológia, hiszed vagy sem, mind man-made, azaz emberi szülemény. Egymás hülyítése nem más, mint az emberi állat közös kísérlete a „kényelem” illúziója felé, mert így könnyebb elviselni a semmit. Ami ezalatt mélyen meghúzódik – az Óperenciás tengeren is túl –, az egy másik világ, amiről fogalmunk sincs, nem is volt, és nincs is szükség rá, hogy legyen, mert akkor hogyan verne a szív?

Ez a „másik világ” még jó kezekben van, nem függ senkitől és nem is kerül semmibe. Meglehet, hogy egy napon ez is szolgáltatássá válik, és nem mindenki tudja majd megengedni magának. Ha egyszer ez is tőlünk függ, akkor mondhatjuk majd, hogy a fejlődés utolérte magát, és büszkén kijelenthetjük, hogy Isten mi vagyunk, nincs szükség áldozatra, csodálatra, hódolatra és félelemre, – kihúzhatjuk a szótárból ezeket az értelmüket vesztett szavakat.

Egyelőre csak egy biztos, a világ jelenleg nélkülünk is zajlik, nem zavartatja magát a mi kis szimulációs kísérleteinktől. Persze a nagy titkot ellesni nem éppen semmi, de attól még nem lesz „master” a tolvaj. Ami a létből felsejlik, az a tudatállapot, és az „extra”... az étkezést és a szaporodást nem kell senkinek kitalálni, benne van az alapárban. Mellesleg tőlünk függetlenül ketyeg az óra is.

Napi szinten minden meglehetősen nyers, de nosztalgikus romantikává szelídül úgy tíz év távlatából.

Szenvedélyesen szerettem rajzolni, és majdnem rajongásig tudtam csodálni mások munkáit, ha meglepetéssel szolgáltak. Szerettem volna lenni én is egy akármilyen, akármekkora, de eredeti és nem másolat. A legjobb recept rá: kilépni a semmibe, és harcolni a létért minden fronton. Ennek a vetületében az ember szelektál, véleménye realizálódik, és ha van egy kis huzata, meg is menti magát azzal, hogy egy jó grimaszt vág, ezúttal papíron. Ez pedig segít kifizetni a villanyszámlát, a börtöntől is megmenti, és pszichológiailag gyógyító hatással bír.

Ma a világ a pénzről szól, főleg amióta a munkás-paraszt szövetség, – mint kísérlet – csődöt mondott. Nem is csoda, mivel a munka hazájában munkából nem lehetett megélni rendesen, ahogy pénzből sem lehet megélni a pénz hazájában, mert az idő a pénzcsinálással telik, és nem az élet megélésével. Ami pedig ér valamit, azt pénzért nem lehet megvenni.

Kollektív döntések vannak mindenhol, amely döntésekből meríteni nem ugyanaz, mint egyénileg létrehozni valamit. Ma mindennek a kollektív létrehozása történik a kollektívának, jóllehet az ember egyénileg éli meg és érti meg a világot, de ennek során szerzett benyomásai nem piacképesek, mert túl sajátosak, túl szokatlanok, és túl ezen nem tudja, hogy mit kezdjen vele a piacon. Azon a piacon, amin a helye a sajátosnak megszűnt. Marad a pszichologizálás.

Az ember nem a társadalommal beszélget, az ember mindig önmagában beszélget. A csoport vagy hallgat, vagy ha egyszerre beszél, akkor az anarchia. A legjobb beszélgetés személyes megfontolások sorozata, és titkosan az agyban játszódik. Ami kifelé látszik, az a magatartás. Kifelé viselkedni kell, nem beszélgetni.

A művészet nem a tömegek megváltásáról szól, jóllehet ez jobban hangzik. A művészet a művész önmagának megváltásáról szól. A művészet nem egy rossz vallás, mint a szocializmus olvasztárai. A jó művészet transgression: kihágás, áthágás, meghökkentés és ámulat. A jó művészet érzéseket kelt és játékosan tanít, bemutatja azt, ami tilos, illetve ami nincs, és ettől hirtelen már lesz is. Manifesztálja azt, ami nem szükségszerűen elfogadott vagy megengedett.

Ha a bűncselekmény nem lenne tilos, akkor még művészetnek is elmenne. A bűncselekmény minden művészetet felülmúl, ha jól van kivitelezve.

A rend esztétikuma nem más, mint elő ellentmondás. Az entrópia a saját rendetlensége kellős közepén próbál berendezkedni, miután rend a rendetlenség árán tud csak születni.

Ma mindenkinek kell tetszeni egyszerre, és ez nem éppen egyszerű. Az eredmény könnyen elég zavaros lesz. A kollektív döntéshozatal és a haszon megtermelése, mint agenda, nem éppen esztétikumot hoz létre. Hiányzik belőle a kihívás, a vakmerőség, az extravagancia, no meg a mívesség. A lényeg az, hogy képesek legyünk együtt élni az ellentmondással, ameddig csak elviselhető. Az élő konfliktusban levés a forrása minden meglepetésnek, ami majd belép akkor, amikor nem várja senki, mert nyugtalanítása foglalkoztatja a kényelmet szerető agy barázdáit.

A kisülés előbb-utóbb meglesz, és létrejön egy kis rajz, amely ideig-óráig elsimítja a problémát. A nyugalom átmenetileg helyreáll. Mint minden sikeres orgazmus után, egy rövid időre beáll a béke.

„A semmi ágán ül szívem” – ahogy a nagy költő írta.

Utálom a televíziót, de ugyanakkor mégis nézem, mert a tévé előtt nem kell csinálni semmit. Belép a Zen. Nyitott szemmel alszik az ember, az agy megnyugszik, mert üres lesz tőle, miután akkor a legboldogabb, ha nem zavarja semmi.

A művész egy rossz kifejezés. A műves jobb lenne, de azt nem így érti senki a kézművesség kihalása és a readymade Duchamp után. Jobb híján marad az, hogy nem érdekel a kategorizálás.

A rajzaim eladásából élek. A gun for hire! – ahogy az USÁ-ban mondják. A művesség szép lenne, de alig van igény rá, tanáraim már 1968-72-ben nem is tanították meg nekem.  Ebben a rohanó világban, ahol senki sem ért semmihez, nincs is szükség rá, bár álmodozni róla még mindig lehet… a hatásfok mércéje nem a minőség, hanem a gag! Kérdés az, hogy mit szül a véletlen.

Amíg rajzolok, és a szemem illetve a kezem együttműködik, az idő megáll, vagy megszűnik érzékelve lenni, az életem jelentős részéről ezért képtelen vagyok beszámolni, mert úgymond tudatosan nem voltam jelen. A jó kép mindig a semmiből ugrott elő, többnyire egy nem várt pillanatban. Így minden szándékos igyekezetem dacára, reflexióim a semmiben gyökereztek. A végrehajtás is hasonlóan történt, mert arról az időről sem vagyok képes elszámolni, amit a tevékenységre szántam, mert amikor felnéztem a lapról és megszemléltem az eredményt, már késő volt javítani.

‍

Minden rajz fantom, egy lyuk a semmin. Nem érdekel, hogy művész vagyok-e bárki szemében, a magamét is beleértve. A művészet művészettörténészek művészete, ilyenformán az sem más, mint fabrikáció. Maradok annál, ami meghökkent, elragadtat, megfog, meglep, netán zavar, de semmi esetre sem untat. Nézünk és rácsodálkozunk. A változó világban megemlékezünk egy pillanatról, az elmúlás megállít egy megdöbbenés erejére.

Anyám meghalt gyerekszülésben, mondanom sem kell, ki a gyerek. Testvérek nélkül nőttem fel. Magamnak való szemlélődővé váltam, az idősebb generáció felé fenntartásaim voltak.

A vizualitás iránti fogékonyságomról csak később derült ki hogy érték, vagy netán említésre is érdemes. Nekem a kezdet kezdetétől mindent jelentett és természetes volt, mint a levegő.

Memóriám elég jó, nyelveket is könnyen tanulok, jóllehet a fantázia világa jobban elszórakoztat, mint a száraz tudomány, mégis analitikus szemléletű vagyok. Próbálkoztam biológiával, és az építészet is érdekelt, mielőtt „hivatalosan” grafikára adtam a fejem, csakhogy ne vigyenek el katonának. Így aztán rajzolok, azaz illusztrálok. Kérdés persze, hogy mi is az illusztráció? – pláne manapság.

Az animáció is izgatott, ugyan macerás, de érdekes, hogy hogyan mozdulnak meg a rajzaim, no meg az idő múlása… Végül is megrendelés hiányában könyveim lettek animációk, borítóban.

A reklám csak egy ideig foglalkoztatott, mert a kommunizmusban nem létezett, de miután 25 éve élek nyugaton, megutáltam.  A legrosszabb fajta zsiványságnak tartom… annál már a művészet is jobb, jóllehet az a kutyának se kell, míg a hirdetés legalább divatos szemfényvesztésként milliók szeme előtt zajlik.

‍

Az illusztráció nem művészet a művészettörténészek szerint. Ráadásul szerzői jogi alapokon az Egyesült Államokban nem teljes jogú szellemi termék, mert egy megbízás és egy adott szöveg alapján létrehozott „valami”, eredetinek tűnik, de nem önmagáért való, mint festészet, szobrászat vagy fotó. Termesztésen mindez nevetséges fontoskodás, mint a kerítés az erdőben.

Szóval az illusztráció besorolása szerint nem művészet, hanem magazinok és napilapok hasábjain írott szöveg olvasatán létrehozott szabad asszociáció. Illuminare, azaz megvilágít, rávetíti a fényt, láthatóvá tesz valamit, ami pár oldal mese elolvasása után sem feltétlenül tiszta, az egy jó képben egy pillanat alatt átlátható. Jobb esetben képes vélemény, más esetben képtelen irományok kapcsán keltett kényszerképzet. A nyelv, amin a cikk íródik, és amihez a rajz mint adalék mellékeltetik, furcsa hatalommal bír a mai gyakorlatban.

A vizualitás előretört, de mégis a szó hatalmában van lefektetve a mondanivaló. Csak ritka madár az olyan szerkesztő, aki képben mer látni és mondani valamit, netán másképp, vagy netán annak alapján, amire a szó képtelen, vagy csak nehézkesen képes közölni.

Nem is csoda! A kép ereje sokszorosa az írott szónak, és ez elriasztja a bürokratát. A világ szavakban keletkezett, szavakban cserél gazdát, és szerződésekkel lesz eladva. A szem szabadon settenkedik körülötte, mint a friss seb, annak nem lehet hazudni. Ha nincs jobb, el kell takarni, vagy tüzes vassal ki kell bökni. A szem mindig arra forog, amerre nem kéne nézni, vagy nem illik nézni, amerre nem szabad nézni, vagy amire nem lehet jószerével rá se nézni.

A szem TABU.

A mai publikációk világában, ahol minden hisztérikus, képmutató és ellentmondásos, a pénz az úr, amely édes mint a méz, de a vele járó hatalom csak kontroláltan enged láttatni és hangulatokat ébreszteni. A média cenzúrázott, és nem független. Ha illusztrálásból akar megélni az ember, akkor kénytelen az írott szó szemüvegén kell látni és láttatni. A határokat lehet döngetni, de a klisék elöl nincs menekvés. A sztereotípiákat esetleg új ruhába lehet öltöztetni, de teljesen levetkőzni lehetetlen. A spektrum széles, de nem teljes. A nyelv meg ma is tananyag, de a látvány nem.

Akiben nincs meg a veleszületett érzékenység, az nem is tudja felfogni milyen kín annak, akinek szeme van, hozza, hogy lássa azt a halom ízléstelenséget, amit a gazdaság és a közösségek összehordanak ebben a dadogásba fulladt világban.

Hogy hol van a rajzasztalom jelenleg, mindegy.

Korábban számított. 25 éve emigráltam Magyarországról. Los Angelesben laktam, majd átköltöztem New Yorkba úgy 12 éve, hogy közelebb legyek a publikáció központjához. Magamat kezdtem reprezentálni és nyakamba vettem a várost.  Hiába a technika, az emberiség tudatilag ősközösségi.

Ha szerencsés az ember, akkor esetleg a technika előnyeit is élvezheti, mert az ősközösség fut utána és nem fordítva, de ehhez idő, kitartó szorgalom és némi szerencse is szükségeltetik. Az én esetemben legalábbis így volt.  Van, aki befut öt perc alatt, mert szép a melle, és a repülőgépen mellé ültették Medicit… Sajnos ez nem az én mesém, nekem, ha jól számolom, legalább tíz év kellett. Már amennyire a befutott szó ér valamit. A lényeg az, hogy az összes hegyet megmásztam, némelyiket többször is. Illusztrátor akartam lenni, aki kreditet is kap a munkájáért, ha keveset is, de alá van írva a neve! Egy persona, aki nem mások helyett dolgozik a kezével, hanem azt rajzolja, amit gondol! 

Sikeres vagyok vagy sem, fontos ez? Ha csak túléltem egy válságot és kitaníttattam egy gyereket, akkor sikeres vagyok ebben az idegen világban, ahol a nyelv, a szokások, a kultúra és a napi élet rutinja egészen más, mint amin felnevelkedtem. Ha a múltam megőrizve tovább voltam képes élni és fejlődni, hogy nem tört ketté az egész, akkor talán elmondhatom, hogy sikeres vagyok. Mi marad utánam? Tán a fiam… egy zsák firka… és egy csontváz. A világ elment, az én világom pedig maradt ami. A megélhetési költségek közben a négyszeresére nőttek, mint mikor kijöttem, de az emberek fizetése ugyanaz maradt.

Jobban szerettem illusztrálni, mint az animációt űzni kommerciális szinten, habár abból is meg lehetett élni, és a klíma igazán kitűnő volt Kaliforniában. Néha ugyan az animációkban is akadt egy-két egyedi feladat, de túl bonyolult műfaj ez, és én türelmetlenül makacs vagyok. 

Az illusztráció nekem való, mindig egy új téma: politika, szex, vallás, életstílus, divat… rengeteg lehetőséget jelent a kor konfliktusait megemészteni és kiköpni egy véleményt a papírra. Ez aztán életformává vált, valamikor a 80-as évek második felétől én is egy krónikás lettem a többi közt.

A magazinok, napilapok és könyvkiadók székházai mind New Yorkban vannak, a néhány kivétel csak erősíti a szabályt, mint a Playboy Chicagoban vagy Tokióban, az Atlantic Bostonban vagy az Esquire Londonban. Ha nem jöttem volna ide, nem tudtam volna arról, hogy a New York Magazine-t „áttervezik”. A számokat egy kis kritikus vezércikkel indították újra, az elmúlt hét legérdekesebb eseményeire alapozva, és némi humorral megfűszerezve, amihez úgy gondolták, hogy az én fanyar élcem (wit) jól fogja fedni a garast. Mázli! Mosolyogva végigcsinálni hétről-hétre éveken át, utólag csúcsteljesítménynek, gyilkos erőbedobásnak tűnik. Ez a híres újság nem más, mint az eredetileg Milton Glaser által a 70-es évek elején  megálmodott  New York Magazine, – egy korai Time Out, ami a 17 milliós város  életét  csiklandozza hétről-hétre, ismertetvén minden új éttermet, galériát, múzeumot, a moziműsort és egyebeket, pletykákkal és hátborzongató hisztériakeltéssel úgy, hogy mindenki előfizessen rá.

Engem a magazin elejére szántak azokhoz a cikkekhez, aminek Gotham volt a címe, ami egy skót eredetű gúnynév Manhattanra, a Kecskék városa szabadfordításban, ahol sok öntelt szakállas bak mekeg. Hála az égnek, így aztán minden new yorki polgár WC-je mellett lapult egy rajzom hetente úgy három évig, közben pedig elkészült a Zoom című könyvem, kiadót is találva hozzá és kiboxolva a kinyomtatását az összes kiadói véleményeltérések erdejében…   és ekkor  megtört a jég.

Évente úgy 120 munkát zavarok le, ettől és a több mint tízévi non-stop improvizáció hatására eléggé „elterjedtem”. A telefon csörög, többet is akarnak, mint amit el tudok végezni, így aztán néha válogatni is adódik alkalmam. A fapados New York magazin pedig idővel a New Yorkerre is átszállást biztosított, ami itt „first class” utazást jelent. Látván, hogy mit produkálok, felajánlottak egy szekciót szinte hetente, ezzel elindult a szerencsecsillagom, és ennek az adóhivatal is örül.

A Zoom című mesekönyvem 35 országban kiadták, Magyarországon eddig még nem. A Zoom mond valamit, amit mindenki érez. Hogy minden összefügg egymással, a világ határtalan, nincsen széle, sem közepe, hanem egy folyamat. Hogy az állandóság csupán illúzió, és ami van, az átmenet. Az új pont olyan, mint a régi, csak másképp.

Mindezeken túl hívtak tanítani főiskolára New Yorkban, az American illustration (No18) címlapjára is felkerültem. Fabrikáltam animációt a Nickelodeon gyermekcsatornának, és az MTV Europe-nak Jean Michel Jarre videóklipet, Absolut Istvant az Absolut Vodkának. Munkáimból egy 200 oldalas válogatást adott ki az Abrams kiadó 2001-ben és The Other Side címen újabb könyvem jön ki az ősszel. A 3x3 Magazine cikket ír rólam és borítójára tesz tavasszal.

Az amerikai mezőnyben egyetlen magyar származású amerikai illusztrátorként egyenletes teljesítményt nyújtottam az elmúlt 20 évben, megbecsülnek, munkámat kérik, és a diákok lopnak, utánoznak. Az üvegbetét visszaváltva.

Nem tartozom többet senkinek semmivel!

‍

A név a palackon: 

IST-ONE Banyai 1949-

Szavatossági ideje még nem járt le!

New York, 2004.

Na, köszi és szevasz.

‍