Egy interjúban említetted, hogy 3 éves korodban, miután láttad az első Wallace and Gromit filmet, eldöntötted, hogy animációval szeretnél foglalkozni. Soha nem inogtál meg a döntésedben?

Az Indiana Jones révén a régészettel való rövid flörtöléstől eltekintve nem, mindig is az volt az álmom, hogy animációs filmeket készítsek, és egész pályafutásom során ezt követtem. Független animációs rendezőnek lenni semmilyen értelemben sem egyszerű út, de ez a médium annyira különleges, és annyi költői potenciál lakozik benne a történetmesélés terén, hogy soha nem tudtam megunni.

Mik a legemlékezetesebb animációs filmélményeid? Mely alkotások inspiráltak gyerekként és most, felnőttként?

Gyerekként olyan brit alkotók és stúdiók stop-motion animációs sorozatain nőttem fel, mint Ivor Wood, Oliver Postgate és Peter Firmin, Cosgrove Hall és az Aardman. Ahogy telt az idő, felfedeztem a kelet-európai animációt, ami a bábszínházból fejlődött ki, és ez a megközelítés mindig is rezonált velem.

Azt mondanám, hogy a szentháromságomat stop-motion inspirációk terén ők képezik: Jiří Trnka, Jan Švankmajer és a Quay fivérek.

Amikor találkoztam ezeknek az alkotóknak a munkáival, hatalmas benyomást tettek rám, legyen szó a történetmesélésről, a költészetről, a textúrákról vagy a kevert médiák használatáról. Ezzel párhuzamosan az animáció mellett mindig is számos művészeti médiumból merítettem ihletet, beleértve a festészetet, a szobrászatot, a színházat és az élőszereplős filmet.

Az alkotásaidban (rövidfilmek, videoklipek, reklámok) minden karakter egyedi entitásként van jelen. Először szoktad kitalálni a karaktereket/mozgásukat vagy a történet formálja őket? Mi az első lépés a történetfejlesztésben?

Azt hiszem, a munkához való megközelítés projektről projektre változik. Néha van, hogy egy vizuális képpel kezdek, néha egy technika van a fejemben, néha egy téma, egy üzenet, vagy egy ötlet, amit szeretnék felfedezni.

A fejlesztési folyamatra úgy tekintek, mint az ötletek egyfajta kirakós játékára; minden darab ott van, nekem csak a megfelelő módon kell elrendeznem őket.

A karakterek dizájnja gyakran összefügg azzal, hogy a közönségnek hogyan kell éreznie velük kapcsolatban - melegszívűek és szeretetreméltóak, vagy szúrósak és kellemetlenek?

El tudod képzelni, hogy egész estés animációs filmet készíts? Vagy akár sorozatot?

Éppen az első animációs nagyjátékfilmem fejlesztésén munkálkodom!

Egy korábbi interjúdban a Salvation Has No Name kapcsán azt mondtad, hogy „a stop motion és az animáció általában véve egyfajta metaforaként, filmes metaforaként működik. Olyan, mintha tükröt tartanának a társadalom elé.” Mit gondolsz, az animációnak minden esetben feladata a társadalmi felelősségvállalás? Szerinted az animációs forma képes másképp képviselni ezt az élőszereplőshöz képest? Ha igen, hogyan?

Számomra művésznek lenni azt jelenti, hogy kivételes pozícióban vagyok: azt csinálom, amit szeretek, és szeretem, amit csinálok. Ezzel a platformmal filmkészítőként együtt jár a felelősségérzet, hogy olyan történeteket meséljek el, amelyek számítanak, jelentenek valamit, olyan történeteket, amiket nem gyakran mesélnek el animációs filmekben, de provokálhatnak, kihívást jelentenek és vitára ösztönözhetnek.

Ha az élőszereplős film próza, az animáció költészet – képes a háború, a konfliktus, az én, az egzisztencializmus, a depresszió, a magány stb. grandiózus témáit olyan metaforikus módon feldolgozni, amely lehetővé teszi a néző számára, hogy beleélje magát abba a filmbe, amit néz.

Még mindig nem hiszem, hogy az animációban rejlő történetmesélési lehetőségeket teljesen kiaknázták volna, különösen a felnőtteknek szóló animációs filmek esetében, de úgy gondolom, hogy ez kezd megváltozni, és remélem, hogy az elkövetkező években több kísérletezést és előrelépést fogunk látni ezen a területen.

Ugyanebben az interjúban mondtad azt is, hogy soha nem lennél képes számítógéppel dolgozni, mert „az animációval minden az alapoktól kezdve készül. A semmiből indulsz, és felépíted a bábokat, a díszleteket és mindent. [...] Imádom, hogy mennyire gyakorlatias, és szeretem a kézművességét.” Miközben egy projekten dolgozol, melyik munkafázist élvezed a legjobban?

Amikor projekteket készítek, általában nagyobb létszámú csapatokkal dolgozom, így gyakran az én szerepem a gyakorlati elemeket készítő művészek vezetése és irányítása, de igyekszem a lehető legjobban kézben tartani a munkámat. Számomra az animáció azért különleges, mert nagyon integrált módon képes egyesíteni a történetet és a látványt. Mindig én írom, tervezem és rendezem a filmjeimet, ez a három szerepkör elválaszthatatlan számomra. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék megrendezni más forgatókönyvét, és ugyanígy nem hiszem, hogy meg tudnám terveztetni mással az egyik filmem dizájnját, mert ezek a dolgok kéz a kézben járnak, hogy megteremtsék a mű identitását és vízióját. Személy szerint imádom kidolgozni a narratívákat és megtalálni egy film történetét, ugyanakkor szeretek részt venni a forgatásokon, együtt dolgozni az animátorokkal és a technikai stábbal, hogy a kamera előtt életre keltsék a filmet.

Az animációs rövidfilmjeid mellett számos videoklipet is készítettél, többek között a Sparks zenekar Edit Piaf (Said It Better Than Me) c. számához, ami bejárta a világot és számos szakmai díjat bezsebelt (például a legjobb videoklip díját a Hollywood Art and Movie Awards-on). Milyen volt együtt dolgozni a Sparks-szal? Hogyan kell elképzelnünk a projekt kezdetét, megkerestek egy kész koncepcióval?

A zenei videók esetében a zenekar által adott megbízásra válaszolsz, amely gyakran elég laza és inkább provokatív hangvételű. Az Edit Piaf videójának esetében a dalszövegen kívül nem sok minden állt rendelkezésre. Valami olyat szerettem volna létrehozni, ami felfedezi azt a érzést, amikor valami olyan egzotikus és színes dolog után futunk, amit soha nem szerezhetünk meg. Ez a téma kapcsolódott a dalszöveghez, de megadta a videó saját vizuális löketét a zene mellett.

Videoklipek esetében mennyire kapsz szabad kezet? Amikor felkeresnek egy ajánlattal, milyen szempontok szerint döntöd el, hogy vállalod-e a munkát?

Az eddigi klipeknél, amiket csináltam, nagy szerencsém volt, hogy a zenekarok teljes mértékben bíztak az elképzeléseimben, néha egyenesen engem kerestek fel, mert szerették a munkámat. Szóval, amikor a művész megbízik az ötleteidben, akkor hagyja, hogy kövesd őket, és ez valódi kiváltság. A videoklipeket a munkám igazi kiegészítéseként látom, pont amiatt a szabadság miatt, hogy a saját hangomat használhatom, ami a reklámok esetében nem ugyanaz.

Rengeteg workshopot és előadást tartottál Anglia-szerte, vezettél egy stop-motion workshopot Vácz Péterrel a 2017-es Primanimán és készülsz egy vetítéssel kiegészített mesterkurzussal az idei fesztiválra. Tudnál mesélni róla egy kicsit?

Az animáció iránti szenvedélyem és az animációs filmek készítési folyamatának átadása a karrierem fontos részévé vált. A 2023-as Primanimán A stop-motion rejtelmei címmel tartok mesterkurzust. Az előadás során elmerülök majd a stop-motion animációfilm-készítés örömeibe és kihívásaiba, bemutatom a folyamataimat és módszereimet, az inspirációimat és a referenciáimat, és a résztvevőknek betekintést nyújtok néhány filmem elkészítésének kulisszáiba.

A workshopok és mesterkurzusok mellett egyetemeken is tanítottál (pl. National Film and Television School, Royal College of Art, Central St Martins, Arts University Bournemouth). Miért fontos számodra a tanítás?

Nagyon törődöm a stop motion animáció iparának egészével: az elkészült filmekkel, ahogyan tanítják ezt a médiumot, hogy hogyan lehet a közönség számára prezentálni, stb. Szóval az évek során dolgoztam újságíróként, kurátorként, moderáltam eseményeket és interjúkat fesztiválokon, és producerként is beszálltam más rendezők munkáiba, akiket kedvelek.

Azt hiszem, ezek által tudok „visszaadni” az iparágnak, támogatni a tehetségeket, és valamilyen módon gyarapítani a szakmát.

Nagy örömömre szolgál, ha sikerül új filmeseket felvérteznem a kritikai gondolkodással, a technikai szakértelemmel és a kreatív önbizalommal, hogy merész új víziókat alkothassanak a stop-motion animáció világában.