A MOME animációk az elmúlt évtizedben számos sikert értek el. Idén két MOME-s rövidfilm is versenyzett Annecy-ban, a szintén az intézményben végzett Turai Balázs pedig elhozta a fődíjat. Hogyan épült ki ez a képzési- és fesztiváloztatási rendszer?

Az animáció széles körben értelmezhető, így aztán az sem biztos, hogy egy adott iskola számára a fesztiválszereplések igazolják vissza a működés sikerességét. Manapság egy mozifilmként megvalósuló képregény adaptációban vagy bármilyen más nagyköltségvetésű zsánerfilmben rengeteg olyan animációs elem van, amiről a nagyközönség nem is tudja megmondani, hogy amit lát, bár nagyon reális látvány, mégis távol áll a fizikai valóságtól. Ezek is mind animációs alkotók, szakemberek munkájának köszönhetően kerülnek a vászonra, és az ő oktatásuk is többnyire erre szakosodott iskolákban, sokszor egyetemi képzések keretein belül valósul meg.   Amikor mi ezt a képzést 15-20 éve elkezdtük fejleszteni, alapvető szándékunk volt meghatározni a saját küldetésünket és azokat a területeket, amelyekre fókuszálni szerettünk volna. Az intézmény hagyományait, az akkoriban látott fejlődési irányokat és a hallgatók attitűdjét is figyelembe véve arra jutottunk, hogy a mi utunk az animációs filmművészek képzése lesz.

Tehát autonóm alkotókat szerettünk volna nevelni, akik az animációs eszközrendszert művészi vízióik megvalósítására használják.

Ehhez tettük hozzá azt a célkitűzést, hogy a hallgatók számára biztosítsuk a lehetőségét annak, hogy saját filmeket készíthessenek az itt töltött idő alatt. Azt láttuk, hogy akik hozzánk járnak animációs képzésre, azok a fókuszáltabb tehetséggondozásnak köszönhetően tudnak olyan minőségű filmeket készíteni, mint például egy francia vagy egy angol egyetem diákjai. Ha pedig már vannak jó filmjeink, akkor igenis energiát kell fektetni abba, hogy ezeknek az alkotásoknak az utóéletét is menedzseljük. Így alakult ki, hogy sokat foglalkozunk az elkészült filmek fesztiváloztatásával.

Mik azok a kvalitások, melyeket a MOME-ra felvételiző animációs alkotóktól elvártok?

A vizuális ábrázolási készség magas szintje az egyik legfontosabb elvárás. Lényeges még az időalapú szemlélet elsajátítása: manapság egy grafikus sem feltétlenül csak állóképekkel dolgozik, sok olyan megrendelés jöhet, amelyben valamiféle időbeli kiterjedése is van az elkészítendő anyagnak, tehát valaminek meg is kell mozdulnia egy digitálisan készített mű esetén.

A felvételi során így fontos, hogy szekvenciákban tudjon gondolkodni a jelentkező. Szintén kulcskérdés az animációs készség megléte, azaz hogy az alkotó képes-e saját vagy épp mások vízióit életre kelteni.

És mindezek felett áll az eredetiség: hogy valaki mindezeket az eszközöket egy olyan látásmóddal tudja párosítani, mely eltér az átlagostól. Emellett persze azt is megpróbáljuk kideríteni, hogyan tud az illető egy csapatban létezni, kommunikálni, kooperálni, empatikusan figyelni az alkotótársaira.

Hogyan zajlik az itt készülő filmek fejlesztése? Egy üzembiztos rendszer van, vagy projektenként eltérő megközelítéssel állnak hozzá az oktatók az adott alkotásokhoz?

A közhelyszerű válasz persze az lenne, hogy minden projekt más és más, de ez inkább csak félig igaz. Minden egyes munkánál külön meg kell határoznunk a fejlesztés és az előkészítés időbeli kereteit, melyet a gyártási szakasz követ. Sokszor össze szokott csúszni az első kettő a harmadikkal, akár finanszírozási, akár határidőbeli gondok miatt, ez pedig sosem tesz jót a végeredménynek. Másfelől folyamatos mentorálásra van szükség, függetlenül az adott alkotás stílusától, műfajától. Ez nemcsak a mű szempontjából fontos.

A hazai animációs szcéna egyik nagy hiányossága ugyanis, hogy megszűntek a műhelyek. Ez azért gond, mert maga az elkészült mű csak a jéghegy csúcsa, addig rengeteg, a néző számára nem látható munka zajlik.

Ennek a láthatatlan munkának a megtapasztalása pedig elengedhetetlen. Mi emiatt az oktatáson belül is a műhelymunkát preferáljuk. Egy hallgató két-három filmet készít az itt töltött évek alatt, ám sajnos ez még mindig nem helyettesíti azt, amit egy műhelyben kap a tapasztaltabb kollégákkal is együttműködve hosszú időn át. A mi egyik legfontosabb feladatunk, hogy a lehetőségekhez mérten megteremtsük a műhely-hangulatot, modellezzük egy ilyen közösség működését.

Ezt a modellt folyamatosan csiszolni, változtatni kell az olajozott működés érdekében?

Igen, ez folyamatosan változik, mivel a legtöbb paraméter is változik. Például a mai felvételizők egész más felkészültséggel érkeznek, mint a 15 évvel ezelőttiek. Más az élethelyzetük, a megélhetési körülményeik, az őket éppen foglalkoztató problémák. Például a világjárvány után sokan szívesebben dolgoznak és tanulnak otthonról, minthogy beköltözzenek az iskola műtermébe. Szintén változó paraméter a technológiai környezet, ami a modell változtatásával jár együtt. Az alapvetésünk mindenesetre az, hogy a tartalomhoz kell megtalálni a megfelelő formát. Vannak hallgatóink, akik festményanimációval foglalkoznak, mások a stop-motionnel és kevert technikákkal kísérleteznek. Fontos, hogy az alapvető összefüggéseket megismertessük velük, és ha ez megvan, találjunk módot az egyedi elképzelések megvalósítására is.

Először te magad is az alkalmazott animációval-grafikával kerültél kapcsolatba. A MOME mennyire készít fel az átjárhatóságra szerzői és alkalmazott animáció között?

Az eszközök használata és a tudatosság szempontjából mindegy, hogy szerzői vagy alkalmazott animációt készít-e valaki, sok szempontból viszont valóban fontos kérdés az átjárhatóság. Azt látom, hogy sok képzőhely próbálja valahogy kezelni ezt az illesztési problémát. A hallgatók hajlamosak arra, hogy már oktatási helyzetben is kreatív-innovatív módon álljanak hozzá egy alkalmazott animáció készítéséhez. Ezt persze meg lehet csinálni, viszont amikor ezek a megrendelések egymás után, futószalagon érkeznek, akkor nagyon fontossá válik a hatékonyság és a gyorsaság.

Nehéz feladat egy alapvetően művészeket képző iskolán belül megteremteni a piaci mikroklímát; amikor a hallgatók rá vannak kényszerítve arra, hogy bevett szokásokat, szakmai megoldásokat alkalmazzanak egy adott helyzetben.

Igyekszünk beemelni a programba olyan projekteket, akár valódi megrendelőkkel szövetkezve, amelyek piaci közeget szimulálnak. Tehát a diákok prezentálnak a megrendelőknek, párbeszédet folytatnak velük, meg kell fontolniuk a véleményüket, idomulni a határidőkhöz, miközben mindezt csapatban csinálják. Elsősorban tehát nem minőségi különbség van szerzői és alkalmazott szemlélet között, inkább társadalmi-gazdasági, akár jogi eltérések vannak, de ezeken belül egy alkalmazottnak nevezett munka is hordozhat és gyakran hordoz is művészi értéket.

Az itt készült filmeknél te szerepelsz producerként a stáblistán. Hogyan működsz ezen a poszton, hol kezdődik és hol ér véget a munkád?

Ezt a titulust az tette indokolttá, hogy annak idején a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásakor egyike lettünk azoknak az intézményeknek, akik gyártási támogatást kapnak a vizsga- és diplomafilmek elkészítésére. Ennek a támogatási rendszernek az egyik feltétele a produceri szerep megléte, így adódott, hogy a MOME animációs filmjeinél ez én legyek. Ez a formai része. Egy-egy diplomafilm esetén a hallgatónak van egy témavezetője, aki végigkíséri őt a teljes folyamaton. Én sokszor voltam témavezető, de egyébként is végigkísértem a legtöbb projektet a kezdetektől a végéig, ahogy egy producer szokta. Az én feladatom volt a forrásteremtés is, kivettem a részem a lobbitevékenységből, és a támogatások megújításakor is igyekeztem közreműködni. Rektorként kicsit távolabb kerültem ettől a folyamattól, ma már inkább executive producerként lehetne definiálni, amit csinálok, hiszen kevésbé tudok jelen lenni a fejlesztési folyamat egyes állomásainál. Most, hogy a rektori megbízatásom a végéhez közeledik, igyekszem újra belefolyni a korábban végzett produceri munkába. Nagyon sok izgalmas film készül, szerencsére úgy tűnik, nem fogyunk ki a tehetséges, egyedi látásmódú alkotókból.

Tanárként, producerként és mentorként van rutinod filmek véleményezésében. A Primanima zsűrijeként más szemmel fogod nézni az alkotásokat?

Egy zsűri nézőpontja szerintem közel áll a tanári-mentori szerepkörhöz. Mindkét helyzetben visszajelzéseket kell adni, osztályozni, konstruktívan megítélni a látottakat, szóval ilyen értelemben ez egy ismerős pozíció. Abszolút mérőeszközök persze ilyenkor sincsenek. Egy-egy produkciónak vagy vállalásnak az eredményességét akkor lehet jól megítélni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az adott eszközrendszer és mondanivaló a legoptimálisabb esetben milyen filmet eredményezne. Van, amikor a koncepció ütős, de az animáció nincs annyira szépen kidolgozva, máskor a látvány lenyűgöző, de a tézisek sablonosak. Az igazán jó alkotásoknál mindegyik említett elem valahol az átlag felett van. A szempontok összeadódnak, a jó zsűri pedig képes ezeket megfelelően egymás mellé tenni. Szerencsére ott vannak az úgynevezett „külön említések”: egy zsűritagnak lehetnek személyes kedvencei, melyek mondjuk a többi ítésznek kevésbé tetszettek, de ezáltal lehetőségünk van kiemelni ezeket.

Hogyan látod, milyen mozgástere van ma egy pályakezdő animációs szakembernek?

Sajnos a műhelyek itthoni hiánya miatt a legtöbben szabadúszó pozícióból indítják a pályájukat. Ha viszont nem az alkotói szándék az elsődleges, akkor azért lehet találni olyan stúdiókat, ahol remek egzisztenciát lehet teremteni és sokat tanulni. A gond az, hogy utóbbi cégek nem azt a műhely-szemléletet képviselik, ami az alkotói hang megtalálását, megerősödését segíthetné. Mindenesetre, aki animációval képes akár szakemberként, akár alkotóként kitartóan foglalkozni, annak nem fog felkopni az álla sem itthon, sem külföldön.