Régóta aktívan foglalkoztok a PrimaTeen programmal. Honnan jött az ötlet, miért tartjátok fontosnak ezt a programot?

Peer Krisztina: Először látogatóként voltam jelen a fesztiválon a saját gyerekeimmel, és egyrészt nagyon megszerettem azt, amiben ott részünk volt, másrészt elkezdtem azon gondolkodni, miért nem jut el többekhez ez a remek lehetőség.

Azon túl, hogy hajlamosak vagyunk szülőként, pedagógusként – megjegyzem pszichológusként is – azon aggódni, hogy milyen média tartalmakhoz, rajzfilmekhez jutnak a gyerekek, fiatalok, mégis az elkerülés stratégiáját választjuk.

Ahelyett, hogy elébe mennénk a kérdésnek, és minőségi tartalmat fogyasztanánk és megtanulnánk a mozgóképet jól olvasni.

Bartal Dóra: Számomra a legelején nem volt egy nagyon világos és kiforrott elképzelés a PrimaTeen-nel kapcsolatban, inkább csak egy gyakorlati problémából nőtte ki magát az egész.

Annyi történt, hogy 2019-ben, amikor kvázi az összes rövidfilmet megnéztem az előzsűrizés alatt, feltűnt, hogy több olyan film is beérkezett hozzánk, amik a gyerekeknek kicsit már túl komorak lennének, vagy lehet nem értenék, de a tiniket meg tudná szólítani, mert számukra releváns kérdésekről beszélnek. És ezek a filmek annyira jók voltak, hogy mindenképp valahogy be akartuk préselni a programba, így született meg a PrimaTeen.

Persze nem találtunk fel semmi újat, sok más fesztiválnak van hasonló kezdeményezése, és engem nagyon inspirált például a Berlinale Generation szekciója és a Verzió iskolai programja, a Diákverzió, ahol hosszas beszélgetések követik a vetítéseket, és amiről nagyon jókat hallottam. Így jött az ötlet, hogy mindenképp vonjunk be egy ifjúsági szakértőt is.

Dóri, már hosszú ideje foglalkozol filmprogramok összeállításával. Miben más a kamaszok számára válogatni a beérkező animációk közül?

B.D.: Talán a PrimaTeen a leginkább témafókuszú a fesztivál szekciói között, ahol kifejezetten az van előtérben, hogy a filmek milyen beszélgetésekre ösztönözhetik a nézőket, legyen a téma a testkép, abúzus, szerelem, bullying vagy a gyász. Szeretjük az őrült, absztrakt és kísérleti filmeket is, de azoknak nem itt a helye. Nincs könnyű dolgunk, mert a tinik már úgymond kinőttek a mesékből, sokkal szívesebben néznek élőszereplős tartalmakat, a szerzői animációval pedig még nem találkozhattak, tehát nagy a felelősségünk, mivel lehet, nálunk látnak először ilyen típusú alkotásokat, tehát muszáj a közérthetőségre is gondolnunk, és az is fontos, hogy vagány legyen a film képileg vagy az elbeszélésmódban, és fenntartsa az érdeklődésüket. 

A válogatás a gyakorlatban úgy szokott kinézni, hogy én vagy Annaida (Orosz Anna Ida, a Primanima fesztivál programigazgatója és társalapítója) küldünk egy leszűkített listát Krisztinek és ő is tesz javaslatokat arról, hogy melyek azok a filmek, amik szerinte működhetnének, és hogy melyiket milyen korosztálynak ajánlaná. Számomra nagyon megnyugtató, hogy egy szakember is átnézi a programot, mert mi nem biztos, hogy tudunk egy tini fejével gondolkozni, és azt semmiképp nem szeretném, hogy esetleg olyan tartalmat lássanak, ami olyan nehéz érzelmeket kavarna fel bennük, amiket még nem tudnának feldolgozni.

A program animációs filmjei egy széles vizuális és érzelmi paletta színeit hozzák mozgásba a vásznon. Ti mely filmeket találtátok igazán kihívással telinek a korosztály számára? Ki tudtok emelni egy-egy filmet, ami személyes kedvencetek? És miért?

P.K.: Két dolog jut eszembe, a téma kapcsán, és most nem egyes filmekre gondolok. Egyrészt kihívás egy kisgyerek, kisiskolás számára, hogy szöveg nélküli, csak zörejekből álló animációs filmet nézzenek, értsenek, élvezzenek, ami azon túl, hogy kihívás számukra, biztosan a képi olvasást segíti. Másrészt a kamaszoknak szóló animációs filmek elképesztő módon illeszkednek az őket érintő kérdésekhez és életkori sajátosságokhoz, így pedig egy aranybánya lesz minden egyes film a serdülők számára.

Nem nagyon van személyes kedvencem, de alapvetően oda vagyok a kamaszoknak szóló filmekért. Főleg azokért, amelyek kevésbé didaktikusak, amelyekben megjelennek az őket foglalkoztató kérdések és a világ, amely körülveszi őket (persze az ő perspektívájukból).

Az első időkben találkoztam Julia Ocker animációival (PrimaKids filmprogramban), és nagyon megszerettem őket, mert a legkisebbekkel is bátran nézhetőek, ugyanakkor kamaszoknak és felnőtteknek is van mondanivalója.

B.D.: Én leginkább a kisebbségi, identitás kérdésekről, a női egyenjogúságról és szépségideálról szóló filmek fogadtatásától féltem nagyon, hiszen tudjuk milyen politikai környezetben élünk, még egy árnyalt, személyes élményekből táplálkozó filmnek is más fénytörése van, ha a hatalom nem a szolidáris gondolkodást erősíti meg. Ilyen volt mondjuk egy korábbi évadban a Fire Next Time, ami egy lakónegyed társadalmi egyenlőtlenségeiről szól, ahol zavargások törnek ki, de ide sorolnám akár a A kövér hátsóm és ént, ami egy nagyon szórakoztató film a testképről. De szerencsére Kriszti és Annaida mindig megnyugtattak, hogy ezeknek van helye a programban és lesz mód feldolgozni őket, így nem hagyták, hogy öncenzúrázzam magam. 

Nagyon szerettem az idei évadból még az Égig érő suhancokokat, ami egy animációs dokumentumfilm a közösségi médiáról és a generációs szakadékokról. Személyes kedvencként pedig kiemelném még a A Devil in the Pocket és az I. Lajos, a birkák királya című filmeket, amik hatalmi-politikai kérdésekkel foglalkoznak. Az elsőben a gyerekek nézőpontjából látjuk, hogy a megalkuvás és a kegyetlenség csak további kegyetlenséget szül, a másodikban pedig azt, hogy mennyire tetszőleges az, hogy ki uralkodik, és lebontja azt a mítoszt, hogy csak az érdemeinktől és tehetségünktől függ a társadalmi helyzetünk. 

A 10. Primanima fesztivál PrimaTeen programját elnézve egyértelmű, hogy a filmek közül sokan foglalkoznak a kapcsolatokkal, a saját testtel, identitás kereséssel, a szabadság és az autonómia kérdésével. Súlyos és gyakran kényelmetlen témák bukkannak fel. Ti mit gondoltok, az ezekről történő gondolkodáshoz vagy beszélgetéshez mennyire nyújthatnak segítséget az animációs filmek?

P.K.: Ezekről a témákról nem könnyű beszélni, sokszor megfoghatatlanok, a serdülők gyakran maguk sem tudják megfogalmazni, mi minden kavarog bennük. Ugyanakkor elengedhetetlen az ezekről való közös gondolkodás ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik pontosan a fiatalokban – akár szülőként, akár pedagógusként vagy más területen dolgozó szakemberként. Az animációs filmek pedig remekül indítanak beszélgetéseket, segítenek közel hozni a témát, de engedik a távolítást is.

Kriszti, a fesztiválon tartott PrimaTeen foglalkozások során mi a tapasztalatod, az animáció mint műfaj hogyan segít a résztvevőknek a saját és mások gondolataihoz vagy érzelmeihez való hozzáférésben?

P.K.: A film mindenképpen egy közvetítő felnőtt és gyerek között, serdülő és szülő között, kamasz és tanára között, a gyerek és a társadalom között, a kamasz és a világ között.

A film ebben az értelemben egy olyan nyelv, amelyet minden gyerek és serdülő képes dekódolni, az aktuális érzelmi állapota mentén pedig a pszichéjébe beengedni.

Annyit, amennyit tud. Így mindig vannak kamaszok, akik aktívabban vesznek részt, míg mások csak megfigyelőként vannak jelen, de akkor is eljutnak hozzá a gondolatok, érzések.

Azok a gyerekek és kamaszok, akik megtanulják jól olvasni a mozgóképet – és ebben nyújt segítséget maga a fesztivál, illetve az azt követő workshop –, könnyebben tudnak majd a világban tájékozódni és bátrabban mernek kezdeményezni egy érzelmileg megterhelő helyzetben is. Az animációs filmek ugyanis segítenek reflektálni, azonban ha a téma túl megterhelő lenne, a műfaj a távolításnak is teret enged, ahogy korábban említettem.

Mondanátok, hogy ezek a filmek  felnőtteknek is szólnak? Ha igen, miért? Ti hol húztátok meg az érzékeny határt a kamaszoknak és a felnőtteknek ajánlott animációs filmek között? Volt olyan téma vagy vizuális reprezentáció, amit tabunak éreztetek?

P.K.: Szerintem a fesztivál összes animációja szól a felnőttekhez is, még a legkisebbeknek szánt filmek is. A kamaszoknak szólók közül a legtöbb biztosan izgalmas nemcsak a velük dolgozó szakembereknek, de azoknak a szülőknek is, akiknek gyermeke éppen a serdülőkor viharában szenved. 

Talán azok a filmek, amelyek kognitív szinten túl elvontak, komplexek, kevésbé érthetőek és követhetőek a serdülők számára, de talán itt is sokat segít, ha valaki mégis találkozik ezekkel a filmekkel is, hogy segítse a mozgókép olvasását, ezáltal az értelmezést. Ha pedig beszélgetünk is róla, rájöhetnek, mennyire sok rétege van, amihez kapcsolódni tudnak. De az is lehetséges, hogy valaki valamilyen személyes érintettség miatt érzelmileg nagyon megterhelődik egy-egy téma megjelenése miatt – ez persze előre kiszámíthatatlan. Ezekre a filmeket követő beszélgetésen mindig igyekeztem odafigyelni, és csak addig mélyíteni, amíg a csoport azt engedte. 

A tabukérdésekről azt gondolom, hogy pontosan azért maradnak fent, mert tabusítjuk őket. Ezzel már válaszoltam is, hogy számomra semmi nem tabu, mindenről mindenkivel lehet beszélgetni – persze figyelembe véve az életkort és az érettséget.

B.D.: Teljesen egyetértek Krisztivel, sokszor legszívesebben ezeket a filmeket betenném a felnőtt versenyprogramba is, és sajnálom is, hogy nem vetítjük őket a nagyteremben, hogy minél többen lássák őket. Bár nem feltétlenül ez a legfontosabb mérce, de sok film ezek közül is megjárta a legfontosabb fesztiválokat, mint Cannes, Annecy vagy Berlin. A legtöbb film engem most, felnőttként is nagyon megérintett és segített megérteni a tinikori önmagam, az akkori problémáimat, amiket a mai napig magammal cipelek, és azt gondolom, hogy sok felnőttnek lehetnek hasonló felismerései. Olyan film is van a programban, amely felnőtt problémákat tárgyal, mint a válás, csak épp gyerekszemszögből, pl. a Szerelem, tervezve. De ha ki kellene emelnem egy csoportot, akkor olyan felnőtteknek, pedagógusoknak és szülőknek ajánlanám leginkább a PrimaTeen filmeket, akik szeretnének közelebb kerülni a tinik érzéseihez.

A PrimaTeen program idén nyakába veszi az országot és ellátogat iskolákba, közösségi terekbe, más fesztiválokra. Szerintetek milyen hatása lehet egy ilyen programnak az adott közeg és közösség gondolkodására (a diákokon túl, osztályfőnökök, vizuális kultúrát oktató tanárok, nevelők, szociális munkások és még sorolhatnánk)?

P.K.: Alig várom, hogy megtudjam! Szerintem szuper lehetőség a közösségek számára, mert azon túl, hogy közösségépítő szerepe van egy ilyen foglalkozásnak, megmutatja mindazt, amire szerintem nem szánunk elegendő időt és tudást; hogy a mozgókép olvasása egy tanulási folyamat, a filmekről való gondolkodás és a művészettel ilyenformán való találkozás az életünk része kellene, hogy legyen, mert segíti a személyiségünk fejlődését és persze szórakoztat. Csak elfelejtettünk vele élni.

B.D.: Szerintem iszonyatosan fontos, hogy ezek a filmek minél több helyre eljussanak, hogy a fővároson és Budaörsön kívül is lássák őket és beszélgessenek róla. A foglalkozástervek, amiket Rebeka és Marci összeállítottak (Kajos Rebeka művészetterapeuta és Somorjai Márton drámapedagógus, a PrimaTeen idei foglalkozásainak vezetői) és Kriszti lektorált nagyon izgalmasak és bátrak, bárcsak én is részt vehettem volna ilyesmiben tiniként. Az meg csak tényleg egy plusz, hogy a résztvevők találkozhatnak a szerzői animációval és megismerik mennyire gazdag ez a filmforma, és mennyi lehetőség van benne.