Nemrég vonódtatok be aktívan a PrimaTeen programba. Milyen kapcsolatotok volt ezelőtt az animációval?

Kajos Rebeka: Én élvezője, rajongója voltam az animációnak, valamint mindig  beindította a kreatív gondolataimat az, hogy hogyan lehetne őket használni művészetterápiás eszközként.

Somorjai Márton: Én az animációban azt értékelem régóta – az élőszereplős filmmel összevetésben –, hogy az ember/fiatal sokkal szabadabb módon tudja megvalósítani benne a fantáziájában megjelenő elképzeléseit. Gimnáziumban néhány hasonló érdeklődésű barátommal több stop-motion kisfilmet készítettünk. Élveztük, hogy egy ilyen egyszerű mozgóképes trükkel egy külön világot tudtunk teremteni.

A program animációs filmjeiben megjelenő megközelítések széles skálán mozognak. Melyiket találtátok a legelgondolkodtatóbbnak? Melyik nevetettet meg a legjobban? Ki tudtok emelni egy-egy filmet, ami személyes kedvencetek? És miért?

K.R.: Nekem a tinédzser korosztály nagy kedvencem. Az ő reprezentációjuk a kisfilmekben nagyon meghatott. A kiskamaszok eltérő útjai, nehézségei a gyerek- és felnőttkor küszöbén nagyon izgalmas a való életben is, ezeket jól megmutatja a Black Slide például.

S.M.: Én kettőt neveznék meg, bár szinte mindegyiknek azt gondolom, hogy revelatív ereje lehet a nézőkben. Az egyik az A nagymamám című film, ami nagyon szép apró, és ártatlannak tűnő gesztussal mutat meg generációs különbségeket, és azt, hogy milyen hatással van egy ember életvitelére, viselkedésére, szokásaira a családjának, népének a története, körülményei. Mindezt nagyon kedves és vicces formában megmutatva. A másik az I. Lajos, a bárányok királya című stop-motion animáció. Azt hiszem, ez nyitotta meg a legkönnyebben a beszélgetést, és nyújtotta megfelelően megtalált kérdések mentén a legígéretesebb vita alapot a gimnáziumi korosztálynak. Nagyon pontos szimbolikát talált a hatalom hatalmas témájára a film alkotója.

A kamasz korosztály ma már nagyjából bármilyen felnőtt mozgóképes tartalmat elér. Egy állandó dilemma, hogy hogyan szabad mozgóképet néznie a kamaszoknak, mennyit és mit, hol és milyen formában. Lehet-e vagy kell-e ezt bármilyen szabályok közé szorítani? Ti mit gondoltok erről?

K.R.: Szerintem a legfontosabb – amit program során mi is szeretnénk biztosítani –, hogy ez olyan keretek között történjen, ahol értő, érzékeny közegben fel tudják dolgozni a látottakat. A keretek mindig jók, a felnőtt tartalmak elérése például kifejezetten káros lehet ennek a korosztálynak. Ennek a korlátozásával maximálisan egyet értek,

de a minimum feltétel, amit ehhez biztosítani kell az az, hogy ne maradjanak egyedül a kérdéseikkel, dilemmáikkal az ilyen tartalmakkal való találkozás során se.

S.M.: Bennem az a kérdés merült fel a program közben, hogy azt a kultúrafogyasztási aktust, amit mi kínáltunk nekik a programban, amúgy a kamaszok alkalmazzák-e egymás között, kortárs közegben? Felnőtt szemek számára láthatatlanul. Nem tudhatom biztosan, csak feltételezem a következőt: mozgóképet egyértelműen fogyasztanak. Persze most már olyan formáit, melyek az idősebb korosztályok számára talán érthetetlenek, akár befogadhatatlanak. Megosztják-e egymással ezeket az élményeiket? Nem tudom, hány százalékát a befogadott vizuális tartalomnak, de biztos vagyok benne, hogy ami triggereli őket, azokat igen. Vitatkoznak ezekről? Talán még vitatkoznak is. Véleményt formálnak, abban a közegben, amit biztonságosnak találnak erre. Lehet ez egy kis baráti társaság, vagy csak a legjobb barát. Az is biztos, hogy nagy részük online követi, meghallgatja mások különböző tartalmakról megfogalmazott véleményét. Amit viszont mi ebben a programban ehhez képest kínálunk, hogy biztonságos keretet és játékszabályokat teremtünk ahhoz,

hogy egy (osztály)közösségen belül mindenki véleményformálóvá és más véleményének a megismerőjévé váljon olyan témákban, ami részét képezi egy tinédzser életének, az őt körülvevő világnak.

Mindezt úgy, hogy a rituáléba beavatott felnőttek (osztálytanító, tanár, és foglalkozásvezető) számára is láthatóvá válik egy része a gondolkodásuknak, világlátásuknak.

A Peer Krisztina klinikai szakpszichológus és Bartal Dóra programkurátor által válogatott PrimaTeen filmprogramja kihívásra törekszik és nyílt párbeszédet folytat a közönséggel. Nehéz és kockázatos témák is megjelennek a válogatott külföldi és magyar animációkban (identitás keresés, elfogadás, krízis, a saját test, diszkrimináció, az online valóság hatalma, felnőtté válás, stb.). Mi a benyomásotok, ezeknek a témáknak az érintéséhez – melyek a fiatalok mindennapjaiban mindenütt jelen vannak – mennyire nyújthatnak segítséget ezek a filmek?

K.R.: Mindenképpen nagy segítséget nyújtanak és különösen jó, hogy ezeket a témákat a kortársaikkal, a természetes közegükben együtt dolgozzák fel, mert így beépíthetőek olyan témák a mindennapi életükbe, amik talán egyébként nehezen jönnek fel.

S.M.: Több fiatal volt a program során, aki külön jelezte felém, hogy ezt vagy azt a rövidfilmet szeretné később újranézni. Ez alapján is feltételezem, hogy betaláltak ezek a filmek. Én mindig megszavaztattam előzetesen az adott osztályt az osztályfőnök által, hogy a három nagy témánk közül melyikkel akarnak foglalkozni. Izgalmas kérdés, hogy érdemesebb-e ezt a döntést az osztályfőnökre bízni, vagy egy az osztályt jól ismerő tanárral való előzetes beszélgetés mentén a foglalkozásvezető a tanárral együtt válasszon inkább? Mindhárom megoldás mellett és ellen szólhatnak érvek.

És mi a véleményetek, mit tudhatunk meg a bennünk zajló folyamatokról a képek szintjén? Maga az animáció mint műfaj hogyan segít közel kerülni hozzájuk?

K.R.: Az animációk képi világa segíthet abban, hogy a mese és a valóság határait összemosva könnyebben feldolgozhatóvá tegye ezeket az amúgy szinte minden kamaszt érintő, foglalkoztató témákat. A fantázia térnyerésével a képsorok között jobban beleláthatunk a szereplők gondolataiba, ezzel segítve a megértést.

S.M.: Másfél-két óra együtt töltött idő arra ad lehetőséget, hogy úgy adjanak a résztvevők betekintést egy-egy témához való viszonyukba, hogy a személyes élményektől (traumáktól, tapasztalatoktól) eggyel a témákban felmerülő problémák univerzalitása felé közelítünk. Az animációs filmek egyéni esztétikája, külön világot teremtő képessége lehetőséget adhat nekik arra, hogy érzékeljék, nincsenek egyedül a gondjaikkal és gondolataikkal. Ez a mai individuum-központú világfelfogásban egy fontos lépés. Erre kell törekednünk szerintem.

A PrimaTeen filmprogramhoz egy izgalmas feldolgozó műfajt vezettek be, a VitaFilmSzínházat. Tudtok erről mesélni kicsit?

S.M.: A foglalkozásunk lényegében vitaszínház, a témát illusztráló színházi jelenetek helyett animációs rövidfilmekkel. Három nagy téma mentén válogattunk össze rövidfilmeket a Krisztiék által a gimnáziumi korosztály számára relevánsnak tartott animációk közül. A három nagy téma közül választott egyet az adott osztály. Egy nagy témához kapcsolódott egy-két kapcsolódó rövid bemelegítő játék, egy vitaindító alapállítás, majd mindegyik animációs film után egy-egy vitaindító állítás. A végén pedig egy reflexiós játék segítségével rákérdeztünk, melyik animációs film és hozzá kapcsolódó vita volt számukra a legmeghatározóbb.

A műfaj legfontosabb pontja, hogy eldöntendő kérdésekre oldalválasztás mentén meg kell tudnom fogalmaznom a véleményemet, viszont nem kell hozzá foggal-körömmel ragaszkodnom a későbbiekben a vita előrehaladtával. Értéke van a véleményem felvállalásának, és annak is, hogy képes vagyok rajta változtatni.

Hogyan lehet felmérni a foglalkozások során az irányvonalakat, hogy mi az, ami fontos, hogy elhangozzon, megmutatkozzon, és hol kezdhetik a filmek túlterhelni a kamaszokat?

S.M.: Azt hiszem, talán ez a legnagyobb kihívás, ehhez még sok tapasztalás kell. Hogyan lehet foglalkozásvezetőként jól manőverezni a túlzott óvatoskodás illetve a közösség, és benne a mindennapjaikat élő egyének felszínes ismeretéből fakadó tapintatlan faggatózás között. Megvan a veszélye annak a helyzetnek, mikor egy osztály csendesebb tagját bátorítod arra, hogy elmondja a gondolatait, véleményét, miközben sérülést okozhat neki egy számára érzékeny témában kibukó, rosszul megfogalmazott mondat.

Szerintetek a VitaFilmSzínház műfajában hogyan érezhetik a kamaszok azt, hogy komolyan veszik őket, és mik azok az elemek, melyek mentén könnyebben osztják meg a gondolataikat?

S.M.: Fontosnak tartom, hogy valóban olyan vitaindító állítást fogalmazzon meg a foglalkozás vezetője, amire választ adni számára is fejtörést, nehézséget jelent. Így lehet a leginkább elérni, hogy végig kíváncsi legyen a véleményekre. Az idő-menedzselés is nagyon fontos, amivel kapcsolatban én is nehézségekbe ütköztem. Nem szabad mindenáron keresztülhajtani őket erőltetett menetben az összes kérdésen és filmen, viszont azt is el kell kerülni, hogy egy kérdésnél elvesszünk az önismétlő részletességben, a fogalmak definiálásban.

Mit adott nektek, hogy most szorosabb kapcsolatba kerültetek az animációval?

K.R.: Nagyon inspiráló ez a folyamat, várom, hogy a tapasztalatok alapján lássuk, hogy merre érdemes tovább indulni. Szívesen tartanánk hosszabb folyamatokat is egy-egy csoporttal, valamint érdemes lenne saját alkotással is egybekötni a foglalkozásokat, hogy lássuk, milyen kérdések foglalkoztatják őket a hozott témákon túl vagy azokat továbbgondolva.

S.M.: Csak csatlakozni tudok az előttem szólóhoz. Annyival bővíteném még ki, hogy csak még kíváncsibbá tett, mit hoz ki ez a forma különböző szociális, kulturális, oktatási környezetben mozgó diákokból.