10 évvel ezelőtt kezdtél el dolgozni a Madár a félszigeten filmeden. Milyen módon változtak az elképzeléseid a filmről ezidő alatt?

A film általános folyamata és fejlesztése nem változott sokat ahhoz a koncepcióhoz képest, amit 10 éve elképzeltem. Azokat a kérdéseket veti fel, hogy „mi az a rituálé?”, „mit jelent felnőni?”. Sokat gondolkoztam ezen a témán személyes nézőpontból, de néha objektíven is. Az elmúlt 10 évben megházasodtam és gyerekeim születtek, szóval nem vagyok abban a pozícióban, hogy csak a saját felnövésemről beszéljek, hanem másokat is segítenem kell abban, hogy felnőjenek. Ez nem változtatta meg a film tartalmát, de segített tudatosabban gondolkodni nemcsak azokról, akik felnőnek, hanem azokról is, akik segítenek nekik ebben.

Miért lenyűgözőek számodra a rituálék?

Szeretem nézni, ahogyan az emberek a mindennapi „rituáléikat” végzik. A rítus célja nem számít nekem. Ami számít az a különössége, a humora, a szerethetősége ezeknek az embereknek (néha állatoknak), akik ezeket a rítusokat végzik.

Vonz, ahogyan a rituálét végzők ugyanazt a mozdulatot csinálják összhangban a tanult viselkedésmódokkal és szokásokkal. Nem kérdőjelezik meg a cselekedeteiket.

Az előző filmjeimben a rituálék motívuma gyakran megjelent. A legfontosabb ezekben az esetekben is a cselekvés mint olyan maga volt. A rituálé nem azért volt fontos, amit éppen csináltak, hanem önmagáért a rituáléért.

Láttam egy dokumentumfilmet, melynek egyik jelenetében egy táncműsort gyakorolnak egy tradicionális falusi fesztiválon. Az előadás során gyerekek táncolnak füttyszóra, dobok és kiáltások hangjaira. Nem emlékszem a műsor részleteire vagy arra, hogy milyen tánc volt, de tisztán emlékszem arra, ahogy egy felnőtt szigorú szemmel nézte a gyerekeket, akik egy kört formálva a betanult mozdulatokat gyakorolták. Miközben sétált körbe-körbe, olyan volt, mintha bírálná őket. A gyerekek szeme pedig kifejezéstelen volt, mintha halottak lettek volna. Figyelve ezt a jelenetet hatalmas inspirációt kaptam és rengeteg új jelenet képe született meg a fejemben. Mi az emberi létezés rituáléja? Ez egy olyan kérdés, ami soha nem fogalmazódott meg bennem, de érdekelni kezdett, most pedig a válasz egy részét megkaptam azáltal, hogy elkészítettem ezt a filmet.

A filmnek van egy álomszerű, szürreális érzete. Mi inspirált a vizuális stílus megalkotásában?

Szeretem a különös rejtélyeket. A valótlant, ami kitűnik a realitásból, a rendkívülit, ami a mindennapokban lappang. Érdekelnek a rejtélyek, melyekkel furcsa terekben és időkben találkozunk. Mindezek mellett a látszólag összefüggéstelen misztériumok néha összefüggéseket mutatnak egy bizonyos időpillanatban. Az izgalom, amit egy ilyen együttállás felfedezése jelent az egyik fő motivációm a filmkészítéshez. Szóval mindig élesítem az antennáim, hogy megtaláljam ezeket a furcsa titokzatosságokat és kényelmetlenségeket magam körül.

Van egy meglepő sötétség a filmben, amit az egyik gépi karakter hoz magával, mely értelmezhető a technológia és az ember kapcsolataként. Kifejtenéd a gondolataid erről?

Ebben a filmben megmutatkozik a gyerek felnőtté válásának tradíciója egy olyan rítus bemutatása alatt, melyet „tudásszerzés”-nek hívnak. A főszereplő egy fiú, aki nem érti ennek a lényegét, ő csak a megérzéseire hallgat, tiszta és ártatlan. Meg akartam jeleníteni a filmben annak a dilemmáját, hogy helyes-e formális módon tudást szerezni, vagyis felnőtté válni. Ez az emberi természet, vagy nem is tudom. A fiú számára azonban a felnőtt létbe való beavatás nem működik. A filmben a sötét szoba jelenet mutatja be a jelent, a gép és a túl nagyra nőtt fiú pedig ehhez kapcsolódnak a „sikertelen rituálét” vagy a „sikertelen felnőtté válást” szimbolizálva.